„A sarki benzinkútra gondolok, egy forró délután. A szokásos fickó a baseball-lal és a sportkocsikkal, a hirdetőtáblák lagymatag cifrasága, az egyhangúság olyan biztató – semmi nincs itt, fiúk, csak mi! Embereket látok, akik úgy tesznek, mintha nem tudnák, hogy ők Brahma, Vishnu, Shiva megtestesülései, hogy testük sejtjei millió istenek, hogy a por drágakövek párája. Milyen komolyan játszanák el az értetlenséget, ha odamennék hozzájuk, így szólítva meg őket: "Na ne viccelj velem! Gyerünk, Shiva, vén lókötő! Jól színészkedsz, de engem nem versz át!" Azonban a tudatos ego nem tudja, hogy ő maga csak valami, aminek az isteni szerv, a test, tetteti magát. Ha a sötétségből kivezető utat kereső ember meglátogat egy gurut, egy bölcs mestert, az igazából csak annyit tesz, hogy viccet csinál az önhittségéből, ezzel kényszerítve, hogy feladja azt. Nem szól semmit, de a fény a szemében azt mondja a tudatalattinak: "Tudod… tudod!"

„Olyan érzésem lesz, mintha minden és mindenki körülöttem mindig is itt lett volna, csak elfeledkeztem róluk, és most újra emlékezem rájuk. Egy kertben ücsörgünk, körülöttünk mindenfelé erdővel borított hegyek. Egy kertben, mely fuksziákkal és kolibri madarakkal teli, egy völgyben, mely a nyugati óceánhoz ereszkedik le, a sirályok vihar elleni menedékhelyén. Valamikor a huszadik század közepén, egy nyári délután, a teraszon ülünk egy asztal körül, házi sütésű fekete kenyeret eszünk, fehérbort iszunk. És mégis úgy tűnik, mintha örök idők óta itt lennénk, mert ezek az emberek itt velem már nem azok az unalmas, zaklatott kis személyiségek, akiknek nevük, lakcímük, társadalombiztosítási számuk van, nem azok a külön-külön megnevezett halandók, akiknek tettetik magukat. Inkább saját maguk örökéletű archetípusaiként látom őket, azonban anélkül, hogy emberi mivoltukat elvesztenék. Csak arról van szó, hogy a különböző személyiségeik, a pap hangjához hasonlóan, tartalmazzák a történelem egészét. Egyszerre egyediek és örökkévalók, férfiak és nők, ugyanakkor istenek és istennők. Most, hogy van időnk, hogy egymást meglássuk, az időn kívülre kerülünk. Az emberi forma mérhetetlenül értékessé lesz, és – mintha csak ezt jelképeznék – a szemek intelligens drágakövekké válnak, a haj arannyá, a bőr áttetsző elefántcsonttá. Azok között, akik együtt lépnek ebbe a világba, szentséges szeretet van, és egymás természetének elfogadása, a magasságoktól a mélységekig.

Ella, aki a kertet ültette, egy jóságos Kirké – varázslónő, a Hold leánya, macskák és kígyók ismerője, herbalista és gyógyító – a legfiatalabb idős arccal, amit bárki is láthatott, tökéletes ráncokkal és ezüst-fekete lángokként táncoló hajjal. Robertben Pán jelenik meg, de nem a kecskék Pánja, hanem a bikáké, rövid, göndör fekete haja közt tompa szarvakkal – csupa izom, csupa test, csupa túláradó vidámság. A felesége, Beryl egy nimfa, aki az erdőből lépett közénk, táncoló hajú, ringó testű tündér, aki meztelennek tűnik, még ha ruhát is visel. Az ő kenyerét esszük, az íze olyan, mint a Legelső Kenyéré, amelyhez képest anyánk saját sütésű kenyere is csak kontár utánzat. És ott van még Mary is, a szeretett kedves a szokásos, poros világban, de itt a fény és az arany ragyogás megtestesülése, a Nap leánya, kinek szemei az esti égboltból valók – kortalan teremtmény, kisded, lányka, leány, asszony, banya és holttest, minden életkorában szeretetet fakasztó.

Keresem a szavakat, melyekkel leírhatnám ezeknek az embereknek a numinózus, mitológiai természetét. Ugyanakkor olyan ismerősnek tűnnek, mintha évszázadok óta barátaim volnának, vagy még inkább, mintha most ismerném fel őket, régi barátaimat az idők kezdetéről, egy szavak előtti évszázadból. Ez természetesen összefügg saját legősibb identitásom felfedezésével, mely az Icurka-Picurkánál sokkalta régebbi – mintha a tudatosság legmagasabb formája valahogy létezett volna már a dolgok keletkezésekor. Sokat mondó pillantásokkal nézünk egymásra, mert az érzés mögött, hogy a legősibb múltból ismerjük egymást, rejtőzik valami más – titkolt, félelmetes, szinte kimondhatatlan – az, hogy egy olyan idő legmélyebb középpontjában, mely merőleges a szokásos időre, egyek vagyunk, és mindig is egyek voltunk. Csak nézzük a csodálatos rejtvényt, a tökéletes illúziót, mely szerint különbözőnek látszunk.

Az este lassan lezárja a napot, mely úgy tűnik, mintha a világ kezdete óta tartott volna. A kert túlsó végében, a hegyek lábánál hatalmas, dús lombú fák állnak, mintha csak egy ősi templom bejáratát rejtő liget volna. Innen érkezik a mély zöldeskék alkony, elcsendesítve a madarakat és véget vetve beszélgetésünknek is. A nagy csűr megvetemedett, időrágta teteje leér egészen a földig – ennek legfelső gerendáján ültünk sorban, és innen néztük a naplementét. Lent, nyugatra egy legelő fekszik, két fehér kos eszegeti a füvet. Valamivel távolabb, Roberték házában ég a villany a konyhában, jelezve, hogy Beryl készíti a vacsorát. Ideje bemenni, meghagyjuk a kertet az ébredező csillagoknak.”

"A mozgó világ mozdulatlan pontja"

„Egy hatalmas udvart látok, mintha csak egy magasan levő ablakban állnék, és a padló meg a falak teljes felületét kerámiatéglák borítják, arany, lila és kék színekben játszó, bonyolult mintázatú arabeszket alkotva. Akár egy perzsa palota belső udvara is lehetne, ha nem volna ilyen óriási méretű, és a színek ilyen természetfeletti tisztaságúak. A padló közepén egy nagy, süllyesztett aréna fekszik, alakja egyszerre rózsa és csillag, széleit finom cinóber, arany és obszidián-berakású téglák szegélyezik.

Valamilyen rituálé folyik ebben az arénában, a zenének megfelelően. Eleinte méltóságteljes és királyi, mintha fényes páncélos lovagok és színes köpenyű udvaroncok táncolnának uralkodójuk előtt. Ám ahogy nézem, az atmoszféra megváltozik. Az udvaroncok lángoló aranyszárnyú angyalokká változnak, és az aréna középpontjában vakító tűz jelenik meg. A tűzbe nézve egy tűnő arcot pillantok meg, mely a bizánci mozaikok Krisztus-ábrázolásaira emlékeztet, és úgy érzem, az angyalok szárnyaikkal takarva arcukat hátrahőkölnek, áhítatos félelemtől eltelve. Az arc semmivé olvad. A tűz egyre fényesebb és fényesebb, és én látom, hogy a szárnyas lények nem félelemből vonultak hátrább – mert a tűz nem ismer haragot. A lángnyelvek melege és ragyogása oly gyengéd szeretettől teljes, hogy úgy érzem, minden szívek szíve, amit látok.”