Nemrég jelent meg az Ark Stars nevű alkalmazás. Az app segítségével különböző ősi archetípusokat ismerhetünk meg a nagy ókori hagyományok alapján. Rövid áttekintést kaphatunk a fontosabb istenségekről, valamint különböző tesztek segítségével meghatározhatjuk, hogy melyik archetípus áll hozzánk a legközelebb. Az alkalmazás kapcsán beszélgettünk Keresztes Barnával, a program fejlesztőjével az archetípus rendszerekről és azok történelmi hátteréről.
Mire jó az Ark Stars alkalmazás?
Az Ark Stars app kilenc archetipikus figurát mutat be. Olyan kultúrateremtő archetípusokról van szó, mint például az Uralkodó, a Főpapnő vagy a Harcos és a Művész. Ezek az alakok az ókorban még határozott formákban és ideálként jelentek meg az emberek mindennapjaiban. Az isteni alakok és szerepkörök, valamint a köréjük szőtt történetek formálták az emberi szerepeket. Ezek a formák máig bennünk élnek, eredetünkben, génjeinkben. Ez az ősi emlékezet a mítoszok nyelvén beszél hozzánk.
Az Ark Stars-ban a kilenc archetípust négy ókori kultúra istenségei szerint mutatjuk be. Az alkalmazás leginkább abban segít, hogy felfedezzük, hogy melyikkel érzünk rokonságot és kicsit belegondoljunk a saját személyiségünk, illetve egyéni archetípusunk mitikus mélységeibe. Az archetípusok világában átszellemített formák élnek, melyekből erőt lehet meríteni, amikor az ember önmagát formálja. A formák erejét az adja, hogy ezer éveken át csiszolódtak és nemesedtek, hasonlóan a népdalokhoz. Ettől archetípusok, azaz ősi öntőformák.
Több archetípusokkal és személyiségtípusokkal foglalkozó rendszer is létezik. Egyik ilyen az iszlám misztikusok által megőrzött Enneagram. Az Ark Stars-ban hogyan jelenik meg az Enneagram szemlélete?
Az Enneagram kilenc személyiségtípust ábrázol. Zseniálisan leírt rendszere ez az emberi karaktereknek, sok helyzetben előre megjósolhatóvá teszi az emberek viselkedését. Az Enneagram tanítása megemlít kilenc „felsőbb oktávot”, kilenc tiszta archetípust, ahová az egyes személyiségtípusoknak fejlődni érdemes. A mai szerzők ezzel keveset foglalkoznak, pedig eredetileg ez a kilenc archetípus képviselhette a fő tanítást. Emiatt nagyon érdekes lehet az Enneagram eredete. Azt tudjuk, hogy a rendszer az egyiptomi őskeresztényektől, a koptoktól származik, tőlük kerülhetett át az iszlám misztikus közösségekhez, a szufikhoz. A kopt kereszténység és mágikus gyakorlat sokban építkezett az ó-egyiptomi hagyományokból, ahol a kilences gyakori motívum, a világot és az egyiptomi kultúrát megteremtő istenek is kilencen vannak. Szerepköreik megjelennek az Enneagramban és más kultúrák istenségköreiben is. Kultúrateremtő szerepek, és családi szerepek is egyben. Mindegyik szerepkör nagyon sok embert vesz fel magába és berendezi a társadalmat. Ez akkoriban nagyon tudatos volt, hiszen a szerepekre és rendekre tagolódó társadalom akkoriban alakult ki. A kopt „Sivatagi Atyák” és a szufi tanítók tehetsége abban állt, hogy ki tudták vonni a rendszerből a megszemélyesített isteneket és csak a szerepköröket hagyták meg, mint afféle esszenciákat. Ebbe sok mindent bele lehetett tenni és át lehet menteni az egykori tudásból. Erre mindkét kultúrkörnek szüksége volt, hogy legyen ezoterikus hagyományuk is.
Az isteni szerepkörök szerint való tagozódás mennyire volt jelen az archaikus világban?
Az eredeti, számunkra archetipikusnak érzett formák nagyon tisztán, átütő erővel jelenhettek meg az ókor korai szakaszában. Még közelebb volt az élet és halál határvonala egymáshoz, és még nagyon áthatották a mindennapokat a természetfeletti uralmat kieszközölő mágikus képzetek. Ez dramatikusabb gondolkodást, tisztább érzelmeket és nagyobb vitalitást is jelentett. Az ember a mágikus világképbe helyezte magát, az év körforgásába, a csillagképek mozgásába. Ebben a térben mozogtak a sötétség és fény archetipikus alakjai, istenek, szellemek és démonok, termékenység és halál erői. Ez adta az egyik fontos alapját a korabeli ember pszichológiai fejlődésének. Ezek még kollektív képzetek voltak, később záródtak magukba és váltak megszállásokká, neurózisokká, komplexusokká. Ami izgalmas kihívás a mai ember számára, az az archetípusok történelmi „aláhullásának” megértése. Így érthetjük meg önmagunkat, így tudjuk, hogy merre keressük magunkban a forrást, ha valamelyest szeretnénk kigyógyulni a modern kor korlátozottságából, kisszerűségéből, enerváltságából.
Mit jelent az archetípusok „aláhullása”?
Sok mítoszkörben megjelenik az „Istenek Alkonya”. A számunkra is ismert ókori világkép, a maga isteneivel már csak visszfénye az eredeti archaikus világképnek, ezt az ókori gondolkodók is gyakran említik. A civilizációs folyamat, az egyistenhit kialakulása, a törzsi-családi rendszerek felbomlása, a rendi társadalom felbomlása és a ráció uralomra jutása, majd a fogyasztói társadalom kialakulása mind újabb és újabb lépcsők voltak a bennünk élő teremtő, genetikus archetípusok elhomályosulásához.
Pedig úgy tűnik, óriási igény van az effajta képzetekre…
Igen, ez nem lehet másképp, ha valami erőteljes, hiteles énképet keresünk önmagunkban, szükségünk van az archetipikus formákra. A játékipar, a mozi filmek, a videoklipek ki is szolgálják ezt az igényt, de ez az egész többnyire már nincs összekötve működő mágikus világképpel, és működő kulturális gyakorlattal. A mai kor kihívása, hogy szintézisbe hozza ezeknek a formáknak a sokaságát és áttekinthetővé tegye az ősi szerepköröket, ahogy az Enneagram is erre törekedett egykor és most is.
A tudatalatti erőforrásainkkal, a belső szerepekkel és erkölcsi minőségekkel ilyen ősképeken keresztül lehet a leginkább felvenni a kapcsolatot. Sajnos nagyon nehéz áttekinthetőséget, rendet vinni a mitológia és a mesék dzsungelébe. A figurák a történelem során folyvást átalakultak, osztódtak, egymásba olvadtak, új szerepkörökkel egészültek ki. Ezért is szeretik az emberek az olyan egyszerűsítő modelleket, mint a jung-i archetípusok rendszere vagy az Enneagram, így megközelíthetővé válik számukra a mesebeli hősök alig áttekinthető sokasága. Csak a mezopotámiai kultúrkörben több mint 3600 mitikus lényt számláltak össze a kutatók! Az ilyen kulcsok segítségével azonban megközelíthetővé válik ez a színes birodalom, melyen, végső soron egész kultúránk, nyelviségünk, képzeletvilágunk nyugszik.
Amikor a különböző kultúrák archetípusait összeválogattad, a hasonló szerepkörök mellett mennyire volt szempont számodra a kulturális rokonság, a kultúrkörök egymásra hatása?
Nem vagyok profi történész vagy mitológiakutató, de a hozzáférhető tudományos irodalomban igyekeztem utánanézni a kapcsolatoknak. Az ókori kultúrák sok mitológiai alakot és szerepkört vettek át egymástól.
Az egyes istenségek rövid történeteiben érezhető, ahogy a képek, az apró utalások rezonálnak más kultúrák hasonló karaktereire. Nagyon nagy lépés lenne a vallásos tömegek esetében, ha az emberek jobban átlátnák, hogy egy-egy ideológia, vagy isteni ideál hogyan alakult ki, hogyan nyerte el azt a formát, amit ma végső igazságként kezelnek. Sok dogmatizmus, intolerancia, kirekesztés oldódna fel így a világban. Egy egyszerű kis telefonos applikáció azért lehet nagy segítség lenni ebben, mert nagyon egyszerű és könnyen áttekinthető módon képes a gondolkodást olyan irányokba terelni, amihez eddig történelmet, vallástörténetet kellett tanulmányozni, ami azért az emberek nagy többségére nem jellemző.
Mondanál egy egyszerű példát?
Vegyük például Mária vagy Jézus alakját. Mindkettő fellelhető az egyiptomi mitológiában, Ízisz és Ozirisz kultuszában, és pontosan nyomon követhető, hogy az ókori kultuszok hogyan készítették elő az emberek gondolkodását arra, hogy később olyan meghatározó erővé válhassak, amilyeneknek ma is tapasztaljuk őket. Ehhez a kikristályosodáshoz rengeteg történet, példabeszéd, kultikus és művészeti forma folyamatos fejlődésére volt szükség. Ezt a legtöbb ember nem fogja végigkövetni, de ha ráérez a párhuzamokra, akkor ott felsejlik a több ezer évnek, és annak a sok száz generációnak és kultúrának a közvetítő munkája, amelyek alakították ezeket a képzeteket. Ez más, mint készen elfogadni egy kőbe vésettnek tekintett igazságot. A mai világban nem az a kihívás, hogy kijelölt erkölcsi normákat sulykoljunk az emberekbe, hanem az a kérdés, hogy képesek vagyunk e az eddigi statikus szemléletünkhöz képest minél szociálisabbá válni, minél inkább társas összefüggésekben gondolkodni. Ez azt jelenti, hogy értjük a dolgok eredetét, fejlődését, társas hatásait. És ez mindenre igaz, ideálokra, dogmákra, intézményekre, de még a fogyasztási cikkekre is. Ettől minden tartalommal telik meg, mélységet kap, szakrálissá válik, mert megérezzük benne az életek sokaságát. Számomra ezt jelenti az isteni minőség.
Az archetípusok hogyan jelennek meg a mai ember tipikus lelki problémáiban, például a neurózisos vagy a depressziós problémákban?
Legtöbbünk életkörülményei nincsenek összhangban azzal a biológiai renddel, melyben a korabeli archetípusok kialakultak, vagyis inkább ábrázolásra kerültek. Vegyük például az Uralkodó figuráját.
A régi patriarkális rendben a családfő mindenható volt. Több feleséget tarthatott és számtalan gyermeke volt, akiknek az élete felett szabadon rendelkezhetett. A házasságokat átszőtték a különféle rokoni szálak, nem is családról, hanem klánról, nemzetségről beszélhetünk. Ebben a közegben alakultak ki a családfő képességei, ehhez mérten kellett gazdálkodnia az erejével. Ehhez képest ezt a karaktert a történelem során számtalan előjogától fosztották meg, ma már bírói határozattal el lehet venni tőle akár az utódait is. Egy ilyen gesztusra régen az egész nemzetség hadba vonult volna. Az atomizált, néhány fős család nem az a terep, ahol ez az archetípus régi pompájában ragyoghatna. Ha egy nő azt várja a párjától, hogy legyen kicsit férfiasabb, akkor tulajdonképpen ezekre a múltban gyökerező ösztönökre tapint rá, akár tetszik, akár nem. Ez minden főbb archaikus szerepkörre legalább ennyire igaz.
Vegyünk még egy példát, a Művészt. Régen minden mesterség, beleértve a kézműves mesterségeket is művészetnek számított. A készségek továbbadása és az alkotás pontos rend szerint történt, amely illeszkedett a rendi és szakrális hierarchiába. A mester felelősséget vállalt az inas életéért, kiházasításáért és piaci körének kialakításáért. Minden mesterség egy istenség vagy védőszent oltalma alatt állt, ez volt a mérték. Ilyen feltételek között természetes, hogy olyan műremekek születtek, melyben ott volt a mester egész élete és az előtte járó generációk keze nyoma. Hol vagyunk ma ettől?
Mennyire lehet adoptálni a mai életbe ezeket a formákat?
Nem akarok állást foglalni mondván, hogy „régen minden jobb volt”. De az biztos, hogy számos családi és társadalmi szerepkör nagyon felhígult és elerőtlenedett az idők folyamán, ami számtalan testi-lelki problémához vezet. A nagy kihívás az, hogy hogyan lehet ezeket a múltban gyökerező erőket úgy felszabadítani, és úgy formába önteni, hogy összhangban legyenek a mai világban kialakult egyensúllyal. Ez mindenkinek az egyéni életfeladata és az nagyszerű lenne, ha ehhez a belső munkához minél több segítséget kapnának az emberek.
Mennyire válnak szét nemileg ezek az archaikus szerepkörök?
Ez kultúránként és koronként is változott. Voltak matriarchális korszakok és kultúrák, ott feltehetőleg másképp alakult ki az említett Uralkodó archetípusa. Vagy a Főpapnő nagyon nőies karakternek tűnik, de ha a lelki pásztorokra gondolunk, vagy gondoskodó, házias férfiakra, vagy akár bizonyos sztárszerepekre, máris látszik, hogy nagyon is jelen van ez a minőség a férfi oldalon. Vannak ahol kimondottan átfordultak a szerepkörök, például a tanítói vagy a bírói munka területén.
Vajon mindig ilyen jól körülhatárolhatóak voltak az egyes archetípusok?
Egy új archetípus megjelenése egy kultúrában a kulturális fejlődés egy újabb fokát jelenti. A legkorábbi rendszerekben általában az Ősapa és az Ősanya azonosítható, illetve a Harcos, a Hős és a Varázsló, valamint ezek árnyoldala. A Művész később jelent meg, és sokáig nem is vált el a Tudós szerepétől. Sok előképe volt az istenségeknek, míg elnyerték legteljesebb formájukat. Folyamatosan újabb tulajdonságokkal és szerepkörökkel ruházták fel őket. És ahogy változott a történelem, egyre változatosabb formákban jelentek meg.
Az ókori rendszerekről az embereknek általában nem a kilences, hanem a hetes felosztás jut az eszébe, például a hét bolygó vagy a hét angyal.
A legfőbb istenek körét általában a hét, akkor ismert bolygó képviselte. Ez így volt a kopt kereszténységnél is, ahol már hét angyalként és hét démonként jelentek meg. Innen ered a keresztény gondolkodást sokáig meghatározó hét erény és hét főbűn fogalma is. Nekem az az érzésem, hogy a szufiknál jelenhetett meg a további két karakter, a Mágikus gyermek és a Szent. A távol-keleti zodiákus egyébként kilenc bolygót ismert. Még a magyar népmesékben is hol hét, hol kilenc égboltot említenek.
Milyen volt a jól körvonalazott istenségek előtti világkép?
Az archetípusos alakoknak három nagy köre létezett. Az ősök és a totemszellemek világa, az állat és természetszellemek világa, valamint az elemi szellemek világa. Ilyen elemek a Nap, az ég, a szél, a föld, a víz, a tűz. Az elemek megszemélyesítésével születtek az első ismert istenségek, akik magukon hordozták az állatvilág és az emberi ősökkel való kapcsolat jegyeit is. Őket ruházták fel lassan egyre több kulturális jeggyel.
A történelem során hogyan alakult az archetípusok egymáshoz való viszonya?
Ez egy nagyon izgalmas kutatási terület. Az egyes archetípusok státusza, rangja koronként változott. Érdemes lenne mindegyikük pályáját külön felvázolni. Például kezdetben a harci erények biztosították egy uralkodó tiszteletét. Ám amikor erkölcsi törvényeket kezdtek bevezetni, azokat egy idő után nem személyekhez kötötték, hanem isteni kinyilatkoztatásokhoz. Ehhez szükség volt közvetítő papokra, akik régen varázslóként is szerepeltek. Ezzel az uralkodó egyik szerepkörét, a mágikus hatalom gyakorlását részben átruházta egy másik intézményre. Azt tudjuk, hogy később az egyház és az uralkodó konfliktusa milyen gyakran jelentett problémát. A harcosok akkor tudtak igazán az uralkodói minőséghez közel kerülni, amikor kialakult a lovagi kultúra. Ekkor már nem kellett attól félni, hogy elrabolják az asszonyokat… Ebben az időszakban alakult ki a monogám házassági gyakorlat is, melyben hatalmas szerepe volt az Isteni Anya megújított alakjának. Ez azonban érinthetetlen, szűz istennő volt, a korábbi kiáradóan termékeny alakokhoz képest. Mára a harcos archetípusa a gyakorlati életben nagyon háttérbe szorult és a női istenség ideálja is átalakulóban van. A művész sokáig kézműves mesterembernek számított, és a vallási vezetőknek vagy az uralkodóknak volt alárendelve, ma az egyik leginkább önálló archetípus, gyakran nagyon magas társadalmi státusszal. A tudósokkal hasonló helyzet. Ezzel szemben az uralkodó szerepkör a régi, feudális formájában szinte teljesen eltűnt a nyugati kultúrában. A szentek pályája is nagyon érdekes. A történelem kezdetén önálló szerepként nem volt rájuk igény, hiszen a harciasság volt a legfőbb erény, bár békítő szándékú emberek bizonyára mindig léteztek. A közel-keleti kultúrkörben, a Krisztus előtti évszázadokban azonban valóságos mozgalom alakult ki, a népi tanítók, próféták, elhivatott látnokok körül. A kereszténység idején pedig örökéletű szimbólumokká változtak és szinte az összes archetípusnál nagyobb rangra tettek szert. Mára szinte teljesen eltűnt ez a típus, legalábbis mint elismert társadalmi szerep. Ezek a változások mind bonyolult kölcsönhatásokat és átrendeződéseket jelentettek az egyes archetípusokhoz tartozó társadalmi viszonyokban. Tulajdonképpen az egész történelmet lehetne ábrázolni az archetípusok játékaként. Mintha az archetípusok volnának az igazi létezők, akik csak magukra öltik egy-egy történelmi személy alakját.
Mennyire volt meghatározó az egyistenhit megjelenése?
Az uralkodók általában egyeduralomra törtek, ezért számukra a legkedvezőbb az volt, ha az emberek egy archetipikus istenséget imádtak, akinek ő az élő megtestesítője. De amikor az állam szervezete még csak kialakulóban volt a törzsi kultúrákból, akkor számtalan helyi kultuszt kellett magába olvasztania a kiépülő államvallásnak. Ezért volt szükség szerepkörökre, mert ezekbe könnyen bele lehetett olvasztani a helyi kis istenségeket. Így alakultak ki a nagy kultúrateremtő istenek. Ez tulajdonképpen egyfajta demokratikus működést tett lehetővé, a különböző városok, körzetek különböző istenségek égisze alá tartoztak. Ezek gyakran ugyanúgy vetélkedtek egymással, mint ma a politikai pártok. Egyiptom több ezer éves történelme folyamán egyetlen egy uralkodónak sikerült bevezetnie az egy istenben való hitet, mindössze néhány évtizedig. Csak jóval később alakultak ki olyan történelmi helyzetek, amikor kénytelenek voltak olyan egységes kulturális nyelvezetet bevezetni, mely elvezetett az egyistenhit megjelenéséhez.
Milyen hatással volt ez az ókorban kialakult archetipikus figurák népszerűségére?
A nagy kultúrateremtő istenek a lomtárba kerültek, habár alakjukat legtöbb világvallás beépítette valamilyen módon a saját rendszerébe. Például a hét bolygó kultusza olyan erős volt, hogy nem lehetett figyelmen kívül hagyni, így például a kereszténységben is számos helyen felbukkan a hetes tagozódás, például a hét arkangyal képében. Az istenek trónját néhány archetípus foglalta el, ez a kereszténység esetében az atya, az isteni anya, a gyermek és a fiú (a hős). Ez nagyon más emberi szerepviszonyokat sugall: az istenek kerekasztala helyett egy abszolút hierarchiát, nemzetségek helyett egy lehatárolt kis családot.
A társadalmi hierarchia, a rendiség hogyan viszonyul az archetípusokhoz?
A nagy archetípusok a kultúra különböző területeihez kapcsolódnak, melyek a társadalom különböző rétegeit foglalják magukba. Minden terület az emberi szükségletek bizonyos körét jelenti.
Az első mindenek előtt a biztonság. Az ehhez kapcsolódó szerepköröket és erkölcsöket jelenítik meg az Uralkodó és a Harcos figurái. Az emberi szükségletek második nagy köre az otthonteremtéshez és a termékenységhez kapcsolódik, őket jelenítik meg az anyaistennők és a gyermek istenek, akik az általunk használt rendszerben a Főpapnő és a Mágikus gyermek nevet viselik. A harmadik kör a társadalmi szerepvállaláshoz, a munkához, a teremtő vállalkozásokhoz kapcsolódik. Itt kapnak helyet a kézműves istenek, és a hősök, akik a nagy kulturális változásokhoz köthetők egy birodalom életében. A mi esetünkben ez a Varázsló és a Hős. A negyedik kör a magas kultúra köre, itt találhatóak a művészetek és tudományok, tehát a Művész és a Tudós. Az ötödik kör a kész mű, a szakrálissá lett társadalom köre, a szentek országa. Itt kap helyet a Szent archetípusa. Ezek a domináns erők egy-egy területen, de ettől még megtaláljuk minden rétegben az összes archetípust. Például az Uralkodó mintája a király, de a vele való hasonlatosság végig vonul az összes társadalmi renden, a földesuraktól a helyi kisbírókon át a családfőkig.
Mennyire tiszták és körülhatárolhatóak az archetipikus szerepek?
Az archetipikus figurák ritkán jelennek meg önmagukban, mindig egymáshoz képest léteznek. Ezek a kölcsönösségek adják például a mitológiai történetek cselekményét. Az ókori városok fővédnökei is általában többen voltak, gyakori volt a hármasság. Az alakok magukon viselték az adott kultúra sajátosságait is. Például valahol az uralkodó isten harciassága kerül előtérbe, valahol inkább kultúrateremtő minősége. Ez jellemző a hősökre is, valamelyik inkább a harcosokhoz áll közel, mint például Héraklész, valamelyik inkább a szépség és a művészet megtestesülése, mint például Apollón. Így számtalan kombináció képzelhető el, ami nagyon izgalmassá teszi az egész archetípus játékot. Az egykori uralkodó családok és az udvar képviselői valószínűleg az archetípusok szerepköreihez hasonló módon oszthatták fel egymás között a címeket és a hozzájuk rendelt szerepköröket. A mitológia legszebb képei, amikor a kultúrát teremtő és igazgató isteneket együtt láthatjuk, akár az égi bárkában vagy az Olümposzon, akár a Valhallában, az istenek kerekasztalánál.
A mai világban hogyan fedezheti fel és bontakoztathatja ki valaki a rá jellemző archetípusokat?
Úgy gondolom ennek az útnak alapvetően két oldala van. Az egyik az ember saját, belső útja. Gyerekkorától fogva legtöbb ember érzi és próbálgatja a saját tehetségét. Ilyenkor a legfontosabb kérdés, hogy mennyire sikerül ezt a sajátos tehetséget kibontakoztatni, mennyire képes formát, valós szerepet és elhivatottságot adni neki az ember. Ehhez nyilván sok külső támogatásra is szükség van. Vannak kiemelt időszakok az ember életében, amikor nagy energiákkal jelentkeznek az archaikus képzetek, különösen gyermekkorban, kamaszkorban és az ifjú korban, amikor megtalálja az ember a szerepét, a párját, az életútját. Ha ebben sok a kompromisszum, akkor ezek a belső erőforrások apadni kezdenek, ami később lelki és testi bajokhoz vezet. Ilyenkor van szükség a belső munkára, amely segíthet „visszafejteni” a kompromisszumok növekvő rétegeit. Nagyon sok ilyen módszer áll rendelkezésre, például a meditatív utak, a transzállapotok, a különböző önismereti és művészeti eszközök. Ezek akkor hatásosak, ha képesek odáig elvezetni az embert, hogy a megértés mellett belső azonosulás által is felvegyék a kapcsolatot egy nagyobb energiájú, tiszta belső állapottal. Régen ezt segítették a különféle beavatási rítusok és hagyományok.
Az út másik oldala a külső világ útja. Itt az a kérdés, hogy a társadalom mennyire képes lehetőséget adni az egyénnek, hogy tisztán és egyértelműen bontakoztassa ki öröklött, ősi önmagát. Mennyire válik a világ valódi felfedezésévé az oktatás, a környezetünk mennyire támogatja a férfi és női archetípusaink kibontakozását, mennyire képes azonosulást nyújtani a művészet. Ezek nagy, korszakos kérdések.
A belső és a külső út között helyezkedik el az egyént körülvevő csoport. A társadalom rajtuk keresztül ér el hozzánk a legközvetlenebbül. Nem mindegy, hogyan válogatjuk meg életünk szereplőit. Azt gondolom, hogy egy ilyen kis közösségben is felállnak előbb-utóbb az archaikus szerepkörök és az emberek a mindennapi életük leple alatt valójában egy-egy fontos mítoszt játszanak el. Néha ebből eljut hozzánk egy töredék, egy megérzés, egy különös szinkronicitás, egy megvalósult idilli életkép formájában. Ezek a történetek nagyobb történetekbe ágyazódnak, népek, tájegységek legendáiba. A nemzetség, a faj géniusza így alakítja az egyének és családok életútját. A mítosz ennek az összképe. Sajnos a politika és a kultúra kereskedelmi célú kiárusítása sok esetben képes teljesen elfedni ezt a kapcsolatot. Úgy vélem, a jövő túlhaladja majd egyszer a szimbólumok stratégiai használatát és az egyes archetípusok és szerepeik önmagukban válnak fontossá. Ez egy olyan társadalom lesz, ahol az emberek belülről ismerik önmaguk eredetét és ennek alapján képesek pontosan megtalálni és betölteni a helyüket, funkcióikat a különböző kultúrák közös együttműködésében.
