Az „Archetípus történelem” című rovatunkban bemutatjuk kultúránk néhány ősi, archetipikus alakját. Mesélünk a születésükről, arról, hogyan öltötték fel formáikat, a legendáikról, valamint a hatásaikról. Kicsit elkalandozunk a különféle tudományok és művészetek világában, hogy minél több oldalról világíthassuk meg ezeket az örökéletű formákat. Egy tanulságos utazásra hívjuk a blog olvasóját, a régmúlt korokba és önmagunk belső világaiba.

A vadlovakat 5-6 ezer évvel ezelőtt kezdték háziasítani és nemesíteni a szkíta és mongol törzsek, Közép-Ázsiában és a Dél-orosz sztyeppéken. Az ember és a ló találkozása megváltoztatta Szarvas Anya vadászó gyermekeit. A vadász felült a lóra, nagyobb, erősebb és gyorsabb lett, mint a szarvas, vagy a többi vad. (A lovas vadászat egyik legősibb formája a solymászat.) Később kialakultak a csordák terelésének módozatai, és az embereknek többé nem kellett annyit bajlódnia a zsákmány elejtésével. Az asszonyok megszelídítették a szaporulatot és a különféle patás és egyéb állatok lassan
meghonosodtak az ember körül.

A pásztorkodás másfajta együttműködést igényelt, mint a vadászat. Önálló családi gazdálkodás alakult ki. A vadászó faluközösségek szétszóródtak a sztyeppén. Megváltozott a férfiak szerepe, a tekintélyük megnőtt a családban. Az éjszakai vadászat és az intuíció helyét egy tudatosabb napi ritmus váltotta fel. Hold Anya tisztelete lassan átadta helyét a Nap Apa tiszteletének.

 A lovak eredetileg családi csoportokban éltek. Egy ilyen család egy domináns ménből, néhány kancából és azok csikóiból áll. A „háremet” egy domináns kanca vezeti. Minden ilyen ménes jól elhatárolható területtel rendelkezik. A kancacsikók és méncsikók egyaránt elhagyják a ménest, amikor elérik az ivarérett kort. Gyakran a vezérmén űzi el őket. A méncsikók riválisnak számítanak, elfordul, hogy az idősebb hím kasztrálja némelyiküket. A fiatal kancák általában új méneshez csatlakoznak. A méncsikók összeállnak és néhány évet kisebb csapatokban töltenek el. Ezután elhagyják a hímcsapatot és megpróbálnak szert tenni egy már létező ménesre vagy visszatérnek a régi családjukhoz. Ilyenkor vagy megküzdenek a vezérménnel, vagy elhajtanak egy vagy több kancát a háreméből. Olyan mének is akadnak, akik a csatangoló fiatal kancacsikókat gyűjtik maguk köré.

A lovas pásztornépek élete sokban hasonlított a lovak életéhez. Az emberek tenyésztették és nemesítették lovaikat. Ekkoriban már tudatos volt a nemzés és születés kapcsolata. Általában egy férfi, néhány asszony és sok gyermek élt együtt. Amikor a nagycsaládban a fiúk férfivá serdültek, az apa elküldte őket a háztól. Ha egy-egy gyengébb legény mégis a ház körül maradt, az előtt tiltva voltak az asszonyok. Az útra kelt fiatal férfiak elindultak asszonyt és nyájat rabolni maguknak egy másik nemzetségből.

 Volt, hogy visszatértek és feláldozták az öregedő apát, elvették a nyáját és javait. Ezután a fivérek között gyakran halálos rivalizálás alakult ki. Jobb esetben elűzték a gyengébbet. Ha sikerült neki saját jószágra és asszonyra szert tennie, a szomszédság sem jelentett mindig biztonságot. A nyájat és az asszonyokat őrizni kellett, nemcsak a farkasoktól, hanem a szomszédoktól és egyéb jövevényektől is. Így élt tovább a megszokott, szigorú családi rend a nagy, füves pusztákon.

 Halálos családi történetek szőtték körül az akkori világ középpontját, a pásztorfejedelem sátorát és legelőjét. Itt játszott fiaival, itt tanította őket bánni az állatokkal, itt mesélt nekik a Napról és Holdról és az ősök szellemeiről, akiknek végül feláldoztatott. Halála szörnyű terhet rótt fiaira. Elvesztek a család gyökerei, a gyermekkori emlékek, az elűzött fiúból férfi lett. A sztyeppei életben idáig jutott pásztor már csak előre tekinthetett, szíve mélyén készülődve az utolsó küzdelemre.
Nem tehetett mást, tisztelnie kellett az apja szellemét. Ő mutatta az utat az örök élet és a szellemek birodalma felé. Ezentúl ő lett fia lelkiismerete, ő szólt hozzá a szélben, a fában, a szent kövekben, hozzá szállt fel az áldozat füstje. Így kezdődött hát a Naphős fiú meséje. Az emberiség első nagy mítoszai a gyermekeit elnyelő apához kötődnek, illetve az őt legyőző fiúhoz.