Az „Archetípus történelem” című rovatunkban bemutatjuk kultúránk néhány ősi, archetipikus alakját. Mesélünk a születésükről, arról, hogyan öltötték fel formáikat, a legendáikról, valamint a hatásaikról. Kicsit elkalandozunk a különféle tudományok és művészetek világában, hogy minél több oldalról világíthassuk meg ezeket az örökéletű formákat. Egy tanulságos utazásra hívjuk a blog olvasóját, a régmúlt korokba és önmagunk belső világaiba.

A jégkorszak idején, - valamikor az emberi emlékezet határvonalán - a hideg éghajlat egészen a mediterrán övezetig húzódott (ie. 30-12 ezer év). Ekkoriban a havas sztyeppéken és erdőségekben a rénszarvasok még hatalmas csordákban vándoroltak. Az emberek vadászó családokban éltek és a szarvascsordákkal vándoroltak. Ismerték szokásaikat, alkalmazkodtak az életmódjukhoz. Velük táplálkoztak, belőlük készítették sátraikat, ruházatukat.

A szarvasok életében nem annyira kiemelt a vezérhím szerepe, mint a lovaknál. Minden évben újból és újból megküzdenek a nőstényekért. Az alfa hímek gyakran cserélődnek, és az is előfordul, hogy a nőstények több hímmel is párzanak. A hímek külön csoportokba verődnek, az utódok nevelésében nem vesznek részt.

 A vadászfalvakban az asszonyok sátrában nevelték a gyermekeket, a férfikör kultikus helyén pedig a vadászattal kapcsolatos mágikus szertartások zajlottak. A faluban mindenki valamilyen fokon rokonságban állt egymással. Nem voltak házastársak, az emberek egy nagy családot alkottak. Az emberi fejlődés akkori fokán feltehetőleg nem volt tudatos a nemzés és a szaporodás közötti kapcsolat. Úgy hitték, hogy az asszonyt mágikus úton egy madár termékenyíti meg, vagy más állatszellem, esetleg maga szél. Ezért csak az anya személye volt biztos. Az emberek származásukat, hovatartozásukat anyai ágon vezették le, a gyermekek az anya nevét vitték tovább. Az anyáknak életadó kapcsolata volt az égiekkel, és ez megfoghatatlan mágikus hatalmat adott számukra. Ennek a kornak a középpontjában az anya áll, mint az állatok és a vadászok úrnője, a Szarvas Anya leánya. Ha volt bőven hús, az asszonyok sátra a vadász számára az örömök fészke volt. Jaj, volt annak, akit kitiltottak az asszonyok sátrából!

 Szarvas Anya (északabbra Medve Anya) volt az emberek és állatok termékenységének a forrása, a totem szelleme. A magyar nyelvben az Eneh név utal erre a korszakra, a név szarvasünőt jelent.
A vadászok a legnemesebb vadnak a fehér szarvast tekintették. Ennek az ágas-bogas agancskoronáját képzelték a Tejútra, ahol az ősök szelleme jár az örök vadászmezőkön. Az égen a csillagok forgásából lehetett tudni az évszakok változását és azt is, hogy mikor kezdődnek a csordák nagy vonulásai. Az akkori égbolt csillagképei a szarvas vadászat szereplőit jelenítették meg. Az égen egy nagy ragadozó állat és egy ragadozó madár üldözik a szarvast. A legenda szerint az egyik elejti, a másik pedig nemzetséget alapít az elejtett vad mellett. A későbbi legendákban az állatok ikertestvérekké lesznek, a szarvas pedig asszonnyá változik.

A szarvaskultusz idejére, mint az egykori aranykorra emlékeztek az elkövetkező korok emberei. A szarvas tisztelete nagyon sokáig fennmaradt a későbbi lovas népek körében is. A szkíták a lovukat szarvasmaszkban temették el. Úgy hitték a túlvilágon a ló szarvassá lesz.

A székely kultúra néhány vonatkozásban megőrízte a szarvaskultusz időinek emlékét. Ennek egyik szép példája a Héjsza tánc. Ez egy párválasztó körtánc, melynek néha élet-halál volt a tétje az erdélyi falvak táncos házaiban.