Kedves András, mesélj egy kicsit nekünk a Besenyő-karakterről!

A Besenyő-karakter mögött a Bolond nevű Tarot kártya figura lakik. Ez nekem régóta választott kártyám. Több kártya is van a Tarot huszonkét lapja közül, mely úgy érzem jellemző rám. Gyökerében a Bolond az, amelyik abban a fajta szabad állapotban van, amelyből bármelyik figura lehet. A Bolond nem határozza meg, hogy mi lesz belőle. Két véglet lehet belőle, az egyik a kudarc, az, aki az elmebeteg szintjén bolond, a másik pedig az a bolond, aki kiszabadult a körülmények fogságából, és gyakorlatilag azt csinál, amit akar. Tehát ez a fajta Bolond a szabadságot jelképezi. Inkább ez utóbbi az én vezércsillagom. Van a szobámban egy csuhébaba, melyet egy régi szerelmem készített a számomra, fél lábbal egy földgolyó szerűségen áll és majdnem elrepül. Nekem nagyon tetszik, hogy megvan a lehetőség arra, ebben a racionális, anyagbazárt világban, hogy az emberi szellem kiszabaduljon, és a szabadság irányából vegyen fel formát. Amikor belép a világba a Bolond – aki én vagyok – egyrészről szeretne stabilitást. Felveszi az Uralkodó képét, aki biztos anyagi birodalmat szeretne maga körül. Ugyanakkor szellemi küldetését tekintve az égre mutat, mint a Főpap figurája. A megnyilvánulások szintjén – hogy fennmaradjon az egyensúly a földi és az égi birodalom között - legjobb visszanyúlni a Bolondhoz. Az anyagi világ keretei közé öltözve ennek a gyűjtőformája a Besenyő Pista bácsi. Ő egy olyan figura, akire mindenki ráismer. Mindenkinek a környezetében van olyan ember, aki valamilyen jegyét hordozza.

Hogyan lehetne Besenyő Pista bácsit összerakni?

Elsőként, Besenyő Pista bácsi hihetetlen magabiztossággal képviseli azokat a dolgokat, amiket mond. Megvan róla győződve, hogy igaza van. Ez az egyik legfontosabb szlogenje, számolja is, hogy hányszor van neki igaza. Ez képtelenség, itt már valami komoly baj van. Persze hozzáteszi, hogy hülye aki számolja, de ő pontosan tudja, hogy neki hányszor volt igaza. A másik, hogy ez a Besenyő teljesen tájékozatlan. Annyira, hogy még a nyelvi szövedéket sem érti, nemhogy a mögötte levő tartalmat. Sok olyan ember van körülöttünk, akinek szerinte borzasztóan igaza van, és fogalma sincs, hogy mi van a világban amúgy. Ostoba, műveletlen, bunkó. Ezt ő még képviseli is, ráadásául még rafináltan filozófiát is kovácsol mögéje, a saját téveszméit még be is akarja adni másoknak. A hülyeségeit és téveszméit rá akarja kényszeríteni a többiekre, erőszakos módszerekkel. Az emberek általában saját főnökeiket, barátaikat, családtagjaikat ismerik fel a Besenyő-karakterben, bár igazából egyiküket sem határozza meg teljesen.

Nem lehet tudni, hogy ő kicsoda igazából…

Nem lehet tudni, hogy városi vagy vidéki ember e, az öltözködéséből nem derül ki. A beszédében van egy vidékies íz, de inkább egy kicsit primitívbe hajlik a tájszólása, nem egy tájegység felé. Az öltözéke teljes képtelenség, senki nem öltözik így, de mégis valahogy rá lehet ismerni, hogy valami magyar ember féle. Ami nagyon jó a Besenyőben, hogy nagyon nagy az a terület, amit lefed ez a karakter. Nagyon sok ember ráismer benne nagyon sok másik emberre. A Besenyő, miközben a hülyeséget tálalja és nyomja rá az emberekre, ki is röhögi az embereket, mert nem értik, amit mond. Ettől olyan politikus figura is, aki magyarázza önmagát, hogy miért is kell a különféle szemétségeket elkövetni. A különbség az, hogy a Besenyő gondolatfűzése mögött van egy olyan fajta etika, amely úgymond a sorok között olvasandó. Ebből rá lehet ébredni, hogy mi a Besenyő mögött rejlő filozófia. Például ott van Besenyő Döbrögi monológja, akiről kijelenti, hogy számára az egész mesevilágból ő a legszimpatikusabb figura. Ebből a monológból kiderül, hogy mit is gondol a művész - aki mondja - a Döbrögi félékről.

 
Sok rétegű a figura…

Igen, nagyon szeretek Besenyő lenni, nekem magamnak is nagy szórakozás. Játék közben mindig eszembe jutnak új dolgok, új gesztusok. Nagyon szabad karakter. Ilyen értelemben, az én hétköznapi életemben a Bolond kártyafiguráját nagyon jól megtestesíti.

 
Hogyan született a Besenyő karakter és mennyiben választható el a Besenyő családtól?

A Besenyő Pista bácsi részleteiben már megvolt a Laár pour L’art Társulat kezdeteinél is. A neve még nem volt meg, de a nagyhangú, kissé kocsmatöltelék szerű figura már létezett. Amikor elkezdtük formálni a meglévő karakterjegyekből a figuráinkat, először a Pandacsöki Boborján jött létre. Vele párhuzamosan született meg a Besenyő-karakter, mert lehetett látni, hogy a Boborján mögött - aki a világ legmesszebb látó embere vagy a világ leghamarabb elalvó embere - kell, hogy legyen valaki, aki támogatja és edzi őt. Tehát a Besenyő Pista bácsi a Boborján edzőjeként jelent meg. A nagyhangú ledumáló képességét kezdetben a Boborjánon gyakorolta. A Besenyő család kicsit később lett.

 
Milyen elemekből építkezik a karakter?

A ruházatában a lovaglónadrág egykori apósomtól származott, aki lovászember. Most már nyugágy-vászonból készült csíkos lovaglónadrágot hord, de a szabása ugyanaz. Alul feszes, felül buggyos, vadászember nadrág. A felső rész amolyan kubikus műbőrkabát, kicsit proli, szegény ember ruházat, ami nagy és merev, viselésre alkalmatlan. Mindeközben a figura mamuszban van, és csokornyakkendőt visel. Apró jelképek ezek, melyek azt mutatják, hogy a figura hány helyre kötődik. A vagyoni helyzet, a szellemi beállítódás és a kulturális háttér nagyon ki van nyitva és emiatt meghatározhatatlan. Ezt a jelmezt, ahogy a társulat többi jelmezét is, az előző feleségem, Laár Györgyi álmodta meg. Szerintem zseniálisak és nagyon karakteresek, például a Margit pöttyös ruhában, rózsaszín hajjal, vagy az Öreg pizsamája és pilótasapkája, a sálján a háborús kitüntetéssel. Ez a fazon is egy telitalálat.

 
Hogyan fogadták az emberek, milyen pályát futott be a Besenyő-karakter?

Rögtön népszerű lett. Ahol igazán megtalálta a helyét, az a Besenyő család. Szászi Móni már régóta a társulat holdudvarához tartozott. Kezdetben ötleteket adott és írt. A Besenyő család szappanopera szerű megjelenését ő találta ki. Ehhez született a Margit, akit kezdetben Galla Miklós alakított, és az Evetke, akit Nagy Natália játszott, az Öreg pedig Dolák-Saly Róbert lett. Az Evetkét a semmiből kellett előteremteni. Kigondoltuk, hogy legyen egy dagadt kislány. Egy teljesen kitömött ruha készült hozzá, úgy nézett ki benne a Nati, mint valami játékbaba. Szegény Natália utálta is ezt a szerepet. A kilencvenes évek elején kezdtük forgatni ezt a sorozatot, akkoriban az volt a címe, hogy „Vastyúk is talál szeget”. Ez akkor egyből nagyon népszerű lett, a karakterek külön-külön is. Kilencvenhatban volt egy megtorpanás, megváltunk Galla Mikitől, majd a Natitól is, helyettük jött a Pető Zsolt és a Szász Móni. Kilencvennyolc óta töretlen a figurák sikere, a mai napig új és új esteket hozunk létre és teltházas bulikat adunk mindenhol.

Utánozzák a figurákat?

Nem tudják őket utánozni. Egyébként le is vannak védve a szerzői jogok hivatalánál. A nyelvi játékokkal, amivel igazán befutottunk, más is próbálkozott sikerrel. Sok nyelvi játékunk beépült a mai magyar kultúrába, beszédbe, például kiszólások szintjén. Sok általunk feldobott poén mára részét képezi a közbeszédnek.

 
Mennyire hatott rátok az angol abszurd humor vagy a Monthy Pyton féle vonal?

Mint pályatársak hatottak ránk, nagyon szeretjük őket. De valamiért gyakran el kell mondanom, hogy az abszurd humor nem köthető nemzetekhez. Van hasonló abszurd társulatuk az olaszoknak vagy a svédeknek, akik a Picasso kalandjait csinálták és van az angol humor. Mi nem fordítjuk angolból a dolgainkat, nem is lehet ezeket a fajta nyelvi játékokat játszani, csak magyarul. Ott állt be a keveredés és összemosódás, amikor a Galla Miki létrehozta a Holló színházat, ami párhuzamosan ment egy ideig a Laár pour L’Art-al. Ők fordításokat játszottak angol abszurd szerzőktől, a Monthy Pyton-tól is. Az tényleg angol humor volt. Mi magyar abszurd humort játszunk.

 
Vannak ennek hagyományai Magyarországon?

 Igen, ilyen például az Alfonso, neki vannak abszurd jelenetei. Vagy a Karinthy Frigyes, akinek az „Így irtok ti” című művében rengeteg abszurd megoldás fordul elő. Attól a fajta humortól, amit ő művelt, tizennégy évesen lefordultam a székről és fetrengtem a konyhakövön. Ezt a fajta röhögést azóta csak a Laár pour L’art Társulat képes kiváltani belőlem. A saját dolgainkon tudok könnyezve, nyihogva , sírva röhögni és ezt látom a közönségen is. Nemegyszer látom a színpadról, hogy az emberek vihogva, fejüket fogva kidőlnek a székből. Ez az abszurditás lényege.


Szerinted mi történik ilyenkor az emberben?

A megszokott tudati struktúrából olyan nagymértékben és pimaszul kilép a gondolkodás, hogy csak röhögéssel lehet lereagálni. Épít az ember egy nagy építményt, ami a poén felvezetése, mindenki elképzeli, majd jön egy mondat, ami az egészet úgy keresztbe vágja, hogy az képtelenség. Abban a helyzetben senki nem várja, hogy az történjék. Az abszurd lényege, hogy szélsőségig viszi ezt a struktúra rombolást. Az előzőleg megszokott tudati struktúrákat pimaszul lerombolja.

 
Tekinthetjük őket egyfajta zen koanoknak?

Pontosan, ezzel hozom legszívesebben párhuzamba. Ugyanaz a szellemi értéke, a tudat határainak a megvilágosodás irányába való kimozdítása, mint a tanító jellegű zen példabeszédekben, ahol hasonló módon ébresztik rá a tanítványt a megszokott tudati kerékvágás tarthatatlanságára. Szerintem ez a társulat legnagyobb szellemi erénye, hogy hasonló hatással bír.

 
Hogyan készülnek ezek a jelenetek, mik a műhelytitkaid?

Nem teljesen lehet egy receptet mondani. Azonban egy ideje erős kapcsolatom alakult ki a buddhista szellemi erőkkel. Nyolcvanöt óta meditálok, és mostanában nagyon felerősödtek a meditációim, különösen a tibeti Vadzsrajána alakzatokkal, az ősgurukkal. Esténként, amikor meditálok, van egy olyan pont, amikor beáll a teljes elcsendesedés, megjelennek az alakzatok, és időzöm ebben a teljesen kiüresedett és energiával feltöltött állapotban. Egyszer csak az ősguru bepottyant a fejembe valami vérbaromságot. Én halál komoly arccal ülök és bevillan a fejembe egy akkora baromság, hogy ott helyben nyihogva felborulok. Ami akkor jön be, abból lesz a Besenyő. A jó Isten küldi a marhaságot, és én nagyon szeretem a jó Istent. Tudom, hogy ő nem egy szenteskedő valaki. Ő a legvagányabb, legnagyobb fazon a világon. Ez az egész tőle származik, ahogy az összes hülyeség tőle származik, baromira jó humora van. Sőt, azt kell, hogy mondjam, az összes nagyon jó humorú ember mind-mind tőle kapja a humorát. Mint például Charlie Chaplin. Pláne érdekes, ha mindehhez hozzávesszük, hogy az Isten, az nem valaki más, hanem az egész, beleértve minket is.

 
Hogyan bújsz bele a Besenyő-karakterbe? Kigondolod a mozdulatait, az összképet?

Nagyon jól belehelyezkedtem, egyik másodpercről a másikra át tudok váltani. Annyira él bennem a figura, hogy egy mondat közepén ki tudok szólni Besenyő Pista bácsi hangján. „Hát normális, há’ dehogynem, hát de. Hát így van, jól mondom, dehogynem, há' nem? Hát de.”

 
Érzel különbséget, hogy hol vagy te és hol kezdődik Besenyő Pista bácsi?

 Igen. De azt kell mondjam, hogy én nem egészen mondhatom meg, hogy mit kellene gondolni arról, hogy „én”. Annyi sok félét tudok gondolni, arról, hogy mi az az „én”. Ennek az énnek a határai elmosódnak. Például az én hétköznapi énem, aki felkel reggel, és a családdal van, reggelit készít, az egy szűkebb látókörű valaki. Az benne van egy polgárinak mondható életben és azzal foglalkozik. Mintha egy kis lyukon néznénk kifelé. Az sem rossz, vagy túl szűk, csak le van határolva. A Besenyő az már egy rendkívül tág figura, az megengedhet magának bármit. Ugyanakkor én-élményem van azokról az energiaállapotokról, melyek a tibeti buddhizmussal és egyéb szellemi utakkal állnak kapcsolatban. Amikor esténként az erőteljes gyógyító Buddha meditációkat végzem, akkor az az élményem, hogy az is én vagyok, énként élem meg azt az állapotot is, holott az a hétköznapi állapottól egy nagyon különböző állapot. Úgyhogy azt, hogy én ki vagyok, azt a kérdést én nem is nagyon feszegetem. Én mindig az vagyok, aki csinálja. Az biztos, hogy a hétköznapi énem és a Besenyő Pista bácsi átfedésben van, de az nem lenne jó, ha én nagyon erőltetném a Besenyőbe a hétköznapi életemet. Persze néha kiszól a számon, de a Besenyőnek túl szűk ez a világ. A Besenyő ott van igazán elemében, amikor fölveszi a bőrkabátját, fölveszi a csíkos nadrágját, kimegy a közönség elé és a legújabb izét elmagyarázza. Ott bármit megcsinálhat, minden az övé. Utána szépen kimegy, leveszi a ruháját, és kész.

Tehát a Besenyő a hétköznapi élethez képest egy sokkal tágabb valaki, és az is biztos, hogy nem lehet Besenyőként élni a hétköznapi életben. Nem lehet megcsinálni, hogy én a közértbe Besenyő Pista bácsiként megyek vásárolni. De a Besenyő tudna a közértbe vásárolni. Megcsinálná, ahogy saját maga szerint csinálja, de az antiszociális. Valójában a körülmények határolják le az énemet, de belül sokkal tágabb ez az én, mint ami aktuálisan megélhető.

 
Hogyan hat rád vissza ez a szerep? Az emberek mennyire várják, hogy Besenyő Pista bácsi legyél? Mennyire skatulyáz be ez az egész?

Hát sokfélék a viszonyulások. Van egy olyan helyzet, amit a Karinthy is mondott annak idején, hogy „a humorista az az ember, akivel humorizálni szoktak”. Az emberek néha szükségét érzik, hogy egy humoristával poénkodjanak. Az énhozzám való közeledés egyik része, hogy jönnek az emberek és vicceket sütögetnek el. Próbálnak engem traktálni viccekkel, mert én olyan humoros ember vagyok. De néha rettenetesen ostoba vicceket mondanak, tehát nem igazán humoros, csak úgy humoroskodnak, szellemeskednek. Bizonyos emberek úgy érzik a társaságomban, hogy szellemeskedniük kell. De én civilben vagyok, nem Besenyőbe vagyok öltözve. Mégis úgy érzik, hogy nekik szellemeskedniük kell. Én nem szellemeskedek. Nagyon ritka, amikor én civilben vicceket sütögetek el. Ahhoz már egy bizalmi viszony kell, hogy eleresszem magamban ezeket a dolgokat. De ezt leszámítva a művészi tevékenységem általában tiszteletet vált ki az emberekből. Az embereknek tetszik, amit csinálok, és nem feltétlenül csak a humoros oldalát látják, hanem a mögötte levő tartalmat is.

 
Hogyan látod Besenyő Pista bácsi jövőjét?

Érdekes, hogy a Besenyő-karakter kora nem sokat változott. Amikor még sokkal fiatalabb voltam, harminc körül, akkor is ilyen volt a Besenyő Pista bácsi. Szerintem most vagyok a Besenyő Pista bácsi korában. És ez vélhetőleg így lesz, ha öregebb leszek, akkor is ebben az életkorában fogom őt megjeleníteni. A Dolák-Saly Robi Öreg figurájával is ez van, ő is egykorú valaki. Amikor a Robi fiatalember volt, a figura akkor is pont ilyen öreg volt és pont ugyanígy beszélt. És a Robi még mindig messze nem érte el azt a kort, amilyen az Öreg figurája.
Azt gondolom, hogy amíg élek, addig ezt játszom, és aztán majd lehet, hogy jönnek az utánzók. Végül is Charlie Chaplinnel is elő lehet állni. Be lehet öltözni Chaplinnek egy jelmezbálban. A diákok most is beöltöznek időnként jelmezbálon, farsangon Besenyőnek és előadnak egy-egy Besenyő-monológot. Kicsit már elvált az én személyemtől. Archetípussá változott.

 
Vannak még hasonló figuráid a tarsolyodban?

Igen, van egy klasszikus figurám, ami biztosan kihúzza az életem végéig, az a Költő. Kiáll és pózol. Költői pózok köntösében mondja el a rettenetesen barom verseit. Van még egy, aki nagyon kedves figurám, mostanában egyre jobban beleélem magam, ennek az a neve, hogy Edebede bácsi. Ez a jóságos mesemondó, aki nagyon bebájolgó, édeskés hangon borzalmas meséket mond a gyerekeknek. Ezek igazából felnőtt mesék. Ez is nagyon jó, ezt is nagyon szeretem. Mostanában, a Besenyővel együtt ez a három figura a legfontosabb. És végül is időnként megjelenhetek Tompikaként, ez még bent van a háttérben, vagy Kemenesfalvi bácsi, az összevissza beszélő. Hosszan beszél, de értelmét nem lehet feltalálni, hogy mit beszél című figura. Ez is egy létező, ellesett valaki.

 
Összefoglalva a beszélgetést van valami üzeneted a blog olvasóinak?

Én nagyon hiszek a tudat teremtő erejében. És a tudat teremtőereje a szabadságból fakad. Ha fel tudunk szabadulni a tudatunkat korlátozó téveszmék és kényszerképzetek alól, akkor valóban teremtő a tudatunk. Nekem ez a teremtő tudati képesség ezeken a szélsőséges figurákon keresztül jelent meg. Az ő segítségükkel jelent meg, az, hogy hogyan lehet a dolgokat csinálni. És ez messzebbre vezet, túl van azon, hogy egy figura megjelenik. Ez az élet egészére vonatkozóan egy tanulság arról, hogy hogyan lehet a tudat teremtő erejét használni, arról, hogy én vagyok, aki megteremti a valóságot.

Köszönöm a beszélgetést.                                                                                          

                                                                                                                            Keresztes Barna

Az „Archetípus történelem” című rovatunkban bemutatjuk kultúránk néhány ősi, archetipikus alakját. Mesélünk a születésükről, arról, hogyan öltötték fel formáikat, a legendáikról, valamint a hatásaikról. Kicsit elkalandozunk a különféle tudományok és művészetek világában, hogy minél több oldalról világíthassuk meg ezeket az örökéletű formákat. Egy tanulságos utazásra hívjuk a blog olvasóját, a régmúlt korokba és önmagunk belső világaiba.

A vadlovakat 5-6 ezer évvel ezelőtt kezdték háziasítani és nemesíteni a szkíta és mongol törzsek, Közép-Ázsiában és a Dél-orosz sztyeppéken. Az ember és a ló találkozása megváltoztatta Szarvas Anya vadászó gyermekeit. A vadász felült a lóra, nagyobb, erősebb és gyorsabb lett, mint a szarvas, vagy a többi vad. (A lovas vadászat egyik legősibb formája a solymászat.) Később kialakultak a csordák terelésének módozatai, és az embereknek többé nem kellett annyit bajlódnia a zsákmány elejtésével. Az asszonyok megszelídítették a szaporulatot és a különféle patás és egyéb állatok lassan
meghonosodtak az ember körül.

A pásztorkodás másfajta együttműködést igényelt, mint a vadászat. Önálló családi gazdálkodás alakult ki. A vadászó faluközösségek szétszóródtak a sztyeppén. Megváltozott a férfiak szerepe, a tekintélyük megnőtt a családban. Az éjszakai vadászat és az intuíció helyét egy tudatosabb napi ritmus váltotta fel. Hold Anya tisztelete lassan átadta helyét a Nap Apa tiszteletének.

 A lovak eredetileg családi csoportokban éltek. Egy ilyen család egy domináns ménből, néhány kancából és azok csikóiból áll. A „háremet” egy domináns kanca vezeti. Minden ilyen ménes jól elhatárolható területtel rendelkezik. A kancacsikók és méncsikók egyaránt elhagyják a ménest, amikor elérik az ivarérett kort. Gyakran a vezérmén űzi el őket. A méncsikók riválisnak számítanak, elfordul, hogy az idősebb hím kasztrálja némelyiküket. A fiatal kancák általában új méneshez csatlakoznak. A méncsikók összeállnak és néhány évet kisebb csapatokban töltenek el. Ezután elhagyják a hímcsapatot és megpróbálnak szert tenni egy már létező ménesre vagy visszatérnek a régi családjukhoz. Ilyenkor vagy megküzdenek a vezérménnel, vagy elhajtanak egy vagy több kancát a háreméből. Olyan mének is akadnak, akik a csatangoló fiatal kancacsikókat gyűjtik maguk köré.

A lovas pásztornépek élete sokban hasonlított a lovak életéhez. Az emberek tenyésztették és nemesítették lovaikat. Ekkoriban már tudatos volt a nemzés és születés kapcsolata. Általában egy férfi, néhány asszony és sok gyermek élt együtt. Amikor a nagycsaládban a fiúk férfivá serdültek, az apa elküldte őket a háztól. Ha egy-egy gyengébb legény mégis a ház körül maradt, az előtt tiltva voltak az asszonyok. Az útra kelt fiatal férfiak elindultak asszonyt és nyájat rabolni maguknak egy másik nemzetségből.

 Volt, hogy visszatértek és feláldozták az öregedő apát, elvették a nyáját és javait. Ezután a fivérek között gyakran halálos rivalizálás alakult ki. Jobb esetben elűzték a gyengébbet. Ha sikerült neki saját jószágra és asszonyra szert tennie, a szomszédság sem jelentett mindig biztonságot. A nyájat és az asszonyokat őrizni kellett, nemcsak a farkasoktól, hanem a szomszédoktól és egyéb jövevényektől is. Így élt tovább a megszokott, szigorú családi rend a nagy, füves pusztákon.

 Halálos családi történetek szőtték körül az akkori világ középpontját, a pásztorfejedelem sátorát és legelőjét. Itt játszott fiaival, itt tanította őket bánni az állatokkal, itt mesélt nekik a Napról és Holdról és az ősök szellemeiről, akiknek végül feláldoztatott. Halála szörnyű terhet rótt fiaira. Elvesztek a család gyökerei, a gyermekkori emlékek, az elűzött fiúból férfi lett. A sztyeppei életben idáig jutott pásztor már csak előre tekinthetett, szíve mélyén készülődve az utolsó küzdelemre.
Nem tehetett mást, tisztelnie kellett az apja szellemét. Ő mutatta az utat az örök élet és a szellemek birodalma felé. Ezentúl ő lett fia lelkiismerete, ő szólt hozzá a szélben, a fában, a szent kövekben, hozzá szállt fel az áldozat füstje. Így kezdődött hát a Naphős fiú meséje. Az emberiség első nagy mítoszai a gyermekeit elnyelő apához kötődnek, illetve az őt legyőző fiúhoz.

Az „Archetípus történelem” című rovatunkban bemutatjuk kultúránk néhány ősi, archetipikus alakját. Mesélünk a születésükről, arról, hogyan öltötték fel formáikat, a legendáikról, valamint a hatásaikról. Kicsit elkalandozunk a különféle tudományok és művészetek világában, hogy minél több oldalról világíthassuk meg ezeket az örökéletű formákat. Egy tanulságos utazásra hívjuk a blog olvasóját, a régmúlt korokba és önmagunk belső világaiba.

A jégkorszak idején, - valamikor az emberi emlékezet határvonalán - a hideg éghajlat egészen a mediterrán övezetig húzódott (ie. 30-12 ezer év). Ekkoriban a havas sztyeppéken és erdőségekben a rénszarvasok még hatalmas csordákban vándoroltak. Az emberek vadászó családokban éltek és a szarvascsordákkal vándoroltak. Ismerték szokásaikat, alkalmazkodtak az életmódjukhoz. Velük táplálkoztak, belőlük készítették sátraikat, ruházatukat.

A szarvasok életében nem annyira kiemelt a vezérhím szerepe, mint a lovaknál. Minden évben újból és újból megküzdenek a nőstényekért. Az alfa hímek gyakran cserélődnek, és az is előfordul, hogy a nőstények több hímmel is párzanak. A hímek külön csoportokba verődnek, az utódok nevelésében nem vesznek részt.

 A vadászfalvakban az asszonyok sátrában nevelték a gyermekeket, a férfikör kultikus helyén pedig a vadászattal kapcsolatos mágikus szertartások zajlottak. A faluban mindenki valamilyen fokon rokonságban állt egymással. Nem voltak házastársak, az emberek egy nagy családot alkottak. Az emberi fejlődés akkori fokán feltehetőleg nem volt tudatos a nemzés és a szaporodás közötti kapcsolat. Úgy hitték, hogy az asszonyt mágikus úton egy madár termékenyíti meg, vagy más állatszellem, esetleg maga szél. Ezért csak az anya személye volt biztos. Az emberek származásukat, hovatartozásukat anyai ágon vezették le, a gyermekek az anya nevét vitték tovább. Az anyáknak életadó kapcsolata volt az égiekkel, és ez megfoghatatlan mágikus hatalmat adott számukra. Ennek a kornak a középpontjában az anya áll, mint az állatok és a vadászok úrnője, a Szarvas Anya leánya. Ha volt bőven hús, az asszonyok sátra a vadász számára az örömök fészke volt. Jaj, volt annak, akit kitiltottak az asszonyok sátrából!

 Szarvas Anya (északabbra Medve Anya) volt az emberek és állatok termékenységének a forrása, a totem szelleme. A magyar nyelvben az Eneh név utal erre a korszakra, a név szarvasünőt jelent.
A vadászok a legnemesebb vadnak a fehér szarvast tekintették. Ennek az ágas-bogas agancskoronáját képzelték a Tejútra, ahol az ősök szelleme jár az örök vadászmezőkön. Az égen a csillagok forgásából lehetett tudni az évszakok változását és azt is, hogy mikor kezdődnek a csordák nagy vonulásai. Az akkori égbolt csillagképei a szarvas vadászat szereplőit jelenítették meg. Az égen egy nagy ragadozó állat és egy ragadozó madár üldözik a szarvast. A legenda szerint az egyik elejti, a másik pedig nemzetséget alapít az elejtett vad mellett. A későbbi legendákban az állatok ikertestvérekké lesznek, a szarvas pedig asszonnyá változik.

A szarvaskultusz idejére, mint az egykori aranykorra emlékeztek az elkövetkező korok emberei. A szarvas tisztelete nagyon sokáig fennmaradt a későbbi lovas népek körében is. A szkíták a lovukat szarvasmaszkban temették el. Úgy hitték a túlvilágon a ló szarvassá lesz.

A székely kultúra néhány vonatkozásban megőrízte a szarvaskultusz időinek emlékét. Ennek egyik szép példája a Héjsza tánc. Ez egy párválasztó körtánc, melynek néha élet-halál volt a tétje az erdélyi falvak táncos házaiban.

Nemrég jelent meg az Ark Stars nevű alkalmazás. Az app segítségével különböző ősi archetípusokat ismerhetünk meg a nagy ókori hagyományok alapján. Rövid áttekintést kaphatunk a fontosabb istenségekről, valamint különböző tesztek segítségével meghatározhatjuk, hogy melyik archetípus áll hozzánk a legközelebb. Az alkalmazás kapcsán beszélgettünk Keresztes Barnával, a program fejlesztőjével az archetípus rendszerekről és azok történelmi hátteréről.

Mire jó az Ark Stars alkalmazás?

Az Ark Stars app kilenc archetipikus figurát mutat be. Olyan kultúrateremtő archetípusokról van szó, mint például az Uralkodó, a Főpapnő vagy a Harcos és a Művész. Ezek az alakok az ókorban még határozott formákban és ideálként jelentek meg az emberek mindennapjaiban. Az isteni alakok és szerepkörök, valamint a köréjük szőtt történetek formálták az emberi szerepeket. Ezek a formák máig bennünk élnek, eredetünkben, génjeinkben. Ez az ősi emlékezet a mítoszok nyelvén beszél hozzánk.

Az Ark Stars-ban a kilenc archetípust négy ókori kultúra istenségei szerint mutatjuk be. Az alkalmazás leginkább abban segít, hogy felfedezzük, hogy melyikkel érzünk rokonságot és kicsit belegondoljunk a saját személyiségünk, illetve egyéni archetípusunk mitikus mélységeibe. Az archetípusok világában átszellemített formák élnek, melyekből erőt lehet meríteni, amikor az ember önmagát formálja. A formák erejét az adja, hogy ezer éveken át csiszolódtak és nemesedtek, hasonlóan a népdalokhoz. Ettől archetípusok, azaz ősi öntőformák.

Több archetípusokkal és személyiségtípusokkal foglalkozó rendszer is létezik. Egyik ilyen az iszlám misztikusok által megőrzött Enneagram. Az Ark Stars-ban hogyan jelenik meg az Enneagram szemlélete?

Az Enneagram kilenc személyiségtípust ábrázol. Zseniálisan leírt rendszere ez az emberi karaktereknek, sok helyzetben előre megjósolhatóvá teszi az emberek viselkedését. Az Enneagram tanítása megemlít kilenc „felsőbb oktávot”, kilenc tiszta archetípust, ahová az egyes személyiségtípusoknak fejlődni érdemes. A mai szerzők ezzel keveset foglalkoznak, pedig eredetileg ez a kilenc archetípus képviselhette a fő tanítást. Emiatt nagyon érdekes lehet az Enneagram eredete. Azt tudjuk, hogy a rendszer az egyiptomi őskeresztényektől, a koptoktól származik, tőlük kerülhetett át az iszlám misztikus közösségekhez, a szufikhoz. A kopt kereszténység és mágikus gyakorlat sokban építkezett az ó-egyiptomi hagyományokból, ahol a kilences gyakori motívum, a világot és az egyiptomi kultúrát megteremtő istenek is kilencen vannak. Szerepköreik megjelennek az Enneagramban és más kultúrák istenségköreiben is. Kultúrateremtő szerepek, és családi szerepek is egyben. Mindegyik szerepkör nagyon sok embert vesz fel magába és berendezi a társadalmat. Ez akkoriban nagyon tudatos volt, hiszen a szerepekre és rendekre tagolódó társadalom akkoriban alakult ki. A kopt „Sivatagi Atyák” és a szufi tanítók tehetsége abban állt, hogy ki tudták vonni a rendszerből a megszemélyesített isteneket és csak a szerepköröket hagyták meg, mint afféle esszenciákat. Ebbe sok mindent bele lehetett tenni és át lehet menteni az egykori tudásból. Erre mindkét kultúrkörnek szüksége volt, hogy legyen ezoterikus hagyományuk is.

Az isteni szerepkörök szerint való tagozódás mennyire volt jelen az archaikus világban?

Az eredeti, számunkra archetipikusnak érzett formák nagyon tisztán, átütő erővel jelenhettek meg az ókor korai szakaszában. Még közelebb volt az élet és halál határvonala egymáshoz, és még nagyon áthatották a mindennapokat a természetfeletti uralmat kieszközölő mágikus képzetek. Ez dramatikusabb gondolkodást, tisztább érzelmeket és nagyobb vitalitást is jelentett. Az ember a mágikus világképbe helyezte magát, az év körforgásába, a csillagképek mozgásába. Ebben a térben mozogtak a sötétség és fény archetipikus alakjai, istenek, szellemek és démonok, termékenység és halál erői. Ez adta az egyik fontos alapját a korabeli ember pszichológiai fejlődésének. Ezek még kollektív képzetek voltak, később záródtak magukba és váltak megszállásokká, neurózisokká, komplexusokká. Ami izgalmas kihívás a mai ember számára, az az archetípusok történelmi „aláhullásának” megértése. Így érthetjük meg önmagunkat, így tudjuk, hogy merre keressük magunkban a forrást, ha valamelyest szeretnénk kigyógyulni a modern kor korlátozottságából, kisszerűségéből, enerváltságából.

Mit jelent az archetípusok „aláhullása”?

Sok mítoszkörben megjelenik az „Istenek Alkonya”. A számunkra is ismert ókori világkép, a maga isteneivel már csak visszfénye az eredeti archaikus világképnek, ezt az ókori gondolkodók is gyakran említik. A civilizációs folyamat, az egyistenhit kialakulása, a törzsi-családi rendszerek felbomlása, a rendi társadalom felbomlása és a ráció uralomra jutása, majd a fogyasztói társadalom kialakulása mind újabb és újabb lépcsők voltak a bennünk élő teremtő, genetikus archetípusok elhomályosulásához.

Pedig úgy tűnik, óriási igény van az effajta képzetekre…

Igen, ez nem lehet másképp, ha valami erőteljes, hiteles énképet keresünk önmagunkban, szükségünk van az archetipikus formákra. A játékipar, a mozi filmek, a videoklipek ki is szolgálják ezt az igényt, de ez az egész többnyire már nincs összekötve működő mágikus világképpel, és működő kulturális gyakorlattal. A mai kor kihívása, hogy szintézisbe hozza ezeknek a formáknak a sokaságát és áttekinthetővé tegye az ősi szerepköröket, ahogy az Enneagram is erre törekedett egykor és most is.
A tudatalatti erőforrásainkkal, a belső szerepekkel és erkölcsi minőségekkel ilyen ősképeken keresztül lehet a leginkább felvenni a kapcsolatot. Sajnos nagyon nehéz áttekinthetőséget, rendet vinni a mitológia és a mesék dzsungelébe. A figurák a történelem során folyvást átalakultak, osztódtak, egymásba olvadtak, új szerepkörökkel egészültek ki. Ezért is szeretik az emberek az olyan egyszerűsítő modelleket, mint a jung-i archetípusok rendszere vagy az Enneagram, így megközelíthetővé válik számukra a mesebeli hősök alig áttekinthető sokasága. Csak a mezopotámiai kultúrkörben több mint 3600 mitikus lényt számláltak össze a kutatók! Az ilyen kulcsok segítségével azonban megközelíthetővé válik ez a színes birodalom, melyen, végső soron egész kultúránk, nyelviségünk, képzeletvilágunk nyugszik.

Amikor a különböző kultúrák archetípusait összeválogattad, a hasonló szerepkörök mellett mennyire volt szempont számodra a kulturális rokonság, a kultúrkörök egymásra hatása?

Nem vagyok profi történész vagy mitológiakutató, de a hozzáférhető tudományos irodalomban igyekeztem utánanézni a kapcsolatoknak. Az ókori kultúrák sok mitológiai alakot és szerepkört vettek át egymástól.
Az egyes istenségek rövid történeteiben érezhető, ahogy a képek, az apró utalások rezonálnak más kultúrák hasonló karaktereire. Nagyon nagy lépés lenne a vallásos tömegek esetében, ha az emberek jobban átlátnák, hogy egy-egy ideológia, vagy isteni ideál hogyan alakult ki, hogyan nyerte el azt a formát, amit ma végső igazságként kezelnek. Sok dogmatizmus, intolerancia, kirekesztés oldódna fel így a világban. Egy egyszerű kis telefonos applikáció azért lehet nagy segítség lenni ebben, mert nagyon egyszerű és könnyen áttekinthető módon képes a gondolkodást olyan irányokba terelni, amihez eddig történelmet, vallástörténetet kellett tanulmányozni, ami azért az emberek nagy többségére nem jellemző.

Mondanál egy egyszerű példát?

Vegyük például Mária vagy Jézus alakját. Mindkettő fellelhető az egyiptomi mitológiában, Ízisz és Ozirisz kultuszában, és pontosan nyomon követhető, hogy az ókori kultuszok hogyan készítették elő az emberek gondolkodását arra, hogy később olyan meghatározó erővé válhassak, amilyeneknek ma is tapasztaljuk őket. Ehhez a kikristályosodáshoz rengeteg történet, példabeszéd, kultikus és művészeti forma folyamatos fejlődésére volt szükség. Ezt a legtöbb ember nem fogja végigkövetni, de ha ráérez a párhuzamokra, akkor ott felsejlik a több ezer évnek, és annak a sok száz generációnak és kultúrának a közvetítő munkája, amelyek alakították ezeket a képzeteket. Ez más, mint készen elfogadni egy kőbe vésettnek tekintett igazságot. A mai világban nem az a kihívás, hogy kijelölt erkölcsi normákat sulykoljunk az emberekbe, hanem az a kérdés, hogy képesek vagyunk e az eddigi statikus szemléletünkhöz képest minél szociálisabbá válni, minél inkább társas összefüggésekben gondolkodni. Ez azt jelenti, hogy értjük a dolgok eredetét, fejlődését, társas hatásait. És ez mindenre igaz, ideálokra, dogmákra, intézményekre, de még a fogyasztási cikkekre is. Ettől minden tartalommal telik meg, mélységet kap, szakrálissá válik, mert megérezzük benne az életek sokaságát. Számomra ezt jelenti az isteni minőség.

Az archetípusok hogyan jelennek meg a mai ember tipikus lelki problémáiban, például a neurózisos vagy a depressziós problémákban?

Legtöbbünk életkörülményei nincsenek összhangban azzal a biológiai renddel, melyben a korabeli archetípusok kialakultak, vagyis inkább ábrázolásra kerültek. Vegyük például az Uralkodó figuráját.
A régi patriarkális rendben a családfő mindenható volt. Több feleséget tarthatott és számtalan gyermeke volt, akiknek az élete felett szabadon rendelkezhetett. A házasságokat átszőtték a különféle rokoni szálak, nem is családról, hanem klánról, nemzetségről beszélhetünk. Ebben a közegben alakultak ki a családfő képességei, ehhez mérten kellett gazdálkodnia az erejével. Ehhez képest ezt a karaktert a történelem során számtalan előjogától fosztották meg, ma már bírói határozattal el lehet venni tőle akár az utódait is. Egy ilyen gesztusra régen az egész nemzetség hadba vonult volna. Az atomizált, néhány fős család nem az a terep, ahol ez az archetípus régi pompájában ragyoghatna. Ha egy nő azt várja a párjától, hogy legyen kicsit férfiasabb, akkor tulajdonképpen ezekre a múltban gyökerező ösztönökre tapint rá, akár tetszik, akár nem. Ez minden főbb archaikus szerepkörre legalább ennyire igaz.
Vegyünk még egy példát, a Művészt. Régen minden mesterség, beleértve a kézműves mesterségeket is művészetnek számított. A készségek továbbadása és az alkotás pontos rend szerint történt, amely illeszkedett a rendi és szakrális hierarchiába. A mester felelősséget vállalt az inas életéért, kiházasításáért és piaci körének kialakításáért. Minden mesterség egy istenség vagy védőszent oltalma alatt állt, ez volt a mérték. Ilyen feltételek között természetes, hogy olyan műremekek születtek, melyben ott volt a mester egész élete és az előtte járó generációk keze nyoma. Hol vagyunk ma ettől?

Mennyire lehet adoptálni a mai életbe ezeket a formákat?

Nem akarok állást foglalni mondván, hogy „régen minden jobb volt”. De az biztos, hogy számos családi és társadalmi szerepkör nagyon felhígult és elerőtlenedett az idők folyamán, ami számtalan testi-lelki problémához vezet. A nagy kihívás az, hogy hogyan lehet ezeket a múltban gyökerező erőket úgy felszabadítani, és úgy formába önteni, hogy összhangban legyenek a mai világban kialakult egyensúllyal. Ez mindenkinek az egyéni életfeladata és az nagyszerű lenne, ha ehhez a belső munkához minél több segítséget kapnának az emberek.

Mennyire válnak szét nemileg ezek az archaikus szerepkörök?

Ez kultúránként és koronként is változott. Voltak matriarchális korszakok és kultúrák, ott feltehetőleg másképp alakult ki az említett Uralkodó archetípusa. Vagy a Főpapnő nagyon nőies karakternek tűnik, de ha a lelki pásztorokra gondolunk, vagy gondoskodó, házias férfiakra, vagy akár bizonyos sztárszerepekre, máris látszik, hogy nagyon is jelen van ez a minőség a férfi oldalon. Vannak ahol kimondottan átfordultak a szerepkörök, például a tanítói vagy a bírói munka területén.

Vajon mindig ilyen jól körülhatárolhatóak voltak az egyes archetípusok?

Egy új archetípus megjelenése egy kultúrában a kulturális fejlődés egy újabb fokát jelenti. A legkorábbi rendszerekben általában az Ősapa és az Ősanya azonosítható, illetve a Harcos, a Hős és a Varázsló, valamint ezek árnyoldala. A Művész később jelent meg, és sokáig nem is vált el a Tudós szerepétől. Sok előképe volt az istenségeknek, míg elnyerték legteljesebb formájukat. Folyamatosan újabb tulajdonságokkal és szerepkörökkel ruházták fel őket. És ahogy változott a történelem, egyre változatosabb formákban jelentek meg.

Az ókori rendszerekről az embereknek általában nem a kilences, hanem a hetes felosztás jut az eszébe, például a hét bolygó vagy a hét angyal.

A legfőbb istenek körét általában a hét, akkor ismert bolygó képviselte. Ez így volt a kopt kereszténységnél is, ahol már hét angyalként és hét démonként jelentek meg. Innen ered a keresztény gondolkodást sokáig meghatározó hét erény és hét főbűn fogalma is. Nekem az az érzésem, hogy a szufiknál jelenhetett meg a további két karakter, a Mágikus gyermek és a Szent. A távol-keleti zodiákus egyébként kilenc bolygót ismert. Még a magyar népmesékben is hol hét, hol kilenc égboltot említenek.

Milyen volt a jól körvonalazott istenségek előtti világkép?

Az archetípusos alakoknak három nagy köre létezett. Az ősök és a totemszellemek világa, az állat és természetszellemek világa, valamint az elemi szellemek világa. Ilyen elemek a Nap, az ég, a szél, a föld, a víz, a tűz. Az elemek megszemélyesítésével születtek az első ismert istenségek, akik magukon hordozták az állatvilág és az emberi ősökkel való kapcsolat jegyeit is. Őket ruházták fel lassan egyre több kulturális jeggyel.


A történelem során hogyan alakult az archetípusok egymáshoz való viszonya?

Ez egy nagyon izgalmas kutatási terület. Az egyes archetípusok státusza, rangja koronként változott. Érdemes lenne mindegyikük pályáját külön felvázolni. Például kezdetben a harci erények biztosították egy uralkodó tiszteletét. Ám amikor erkölcsi törvényeket kezdtek bevezetni, azokat egy idő után nem személyekhez kötötték, hanem isteni kinyilatkoztatásokhoz. Ehhez szükség volt közvetítő papokra, akik régen varázslóként is szerepeltek. Ezzel az uralkodó egyik szerepkörét, a mágikus hatalom gyakorlását részben átruházta egy másik intézményre. Azt tudjuk, hogy később az egyház és az uralkodó konfliktusa milyen gyakran jelentett problémát. A harcosok akkor tudtak igazán az uralkodói minőséghez közel kerülni, amikor kialakult a lovagi kultúra. Ekkor már nem kellett attól félni, hogy elrabolják az asszonyokat… Ebben az időszakban alakult ki a monogám házassági gyakorlat is, melyben hatalmas szerepe volt az Isteni Anya megújított alakjának. Ez azonban érinthetetlen, szűz istennő volt, a korábbi kiáradóan termékeny alakokhoz képest. Mára a harcos archetípusa a gyakorlati életben nagyon háttérbe szorult és a női istenség ideálja is átalakulóban van. A művész sokáig kézműves mesterembernek számított, és a vallási vezetőknek vagy az uralkodóknak volt alárendelve, ma az egyik leginkább önálló archetípus, gyakran nagyon magas társadalmi státusszal. A tudósokkal hasonló helyzet. Ezzel szemben az uralkodó szerepkör a régi, feudális formájában szinte teljesen eltűnt a nyugati kultúrában. A szentek pályája is nagyon érdekes. A történelem kezdetén önálló szerepként nem volt rájuk igény, hiszen a harciasság volt a legfőbb erény, bár békítő szándékú emberek bizonyára mindig léteztek. A közel-keleti kultúrkörben, a Krisztus előtti évszázadokban azonban valóságos mozgalom alakult ki, a népi tanítók, próféták, elhivatott látnokok körül. A kereszténység idején pedig örökéletű szimbólumokká változtak és szinte az összes archetípusnál nagyobb rangra tettek szert. Mára szinte teljesen eltűnt ez a típus, legalábbis mint elismert társadalmi szerep. Ezek a változások mind bonyolult kölcsönhatásokat és átrendeződéseket jelentettek az egyes archetípusokhoz tartozó társadalmi viszonyokban. Tulajdonképpen az egész történelmet lehetne ábrázolni az archetípusok játékaként. Mintha az archetípusok volnának az igazi létezők, akik csak magukra öltik egy-egy történelmi személy alakját.

Mennyire volt meghatározó az egyistenhit megjelenése?

Az uralkodók általában egyeduralomra törtek, ezért számukra a legkedvezőbb az volt, ha az emberek egy archetipikus istenséget imádtak, akinek ő az élő megtestesítője. De amikor az állam szervezete még csak kialakulóban volt a törzsi kultúrákból, akkor számtalan helyi kultuszt kellett magába olvasztania a kiépülő államvallásnak. Ezért volt szükség szerepkörökre, mert ezekbe könnyen bele lehetett olvasztani a helyi kis istenségeket. Így alakultak ki a nagy kultúrateremtő istenek. Ez tulajdonképpen egyfajta demokratikus működést tett lehetővé, a különböző városok, körzetek különböző istenségek égisze alá tartoztak. Ezek gyakran ugyanúgy vetélkedtek egymással, mint ma a politikai pártok. Egyiptom több ezer éves történelme folyamán egyetlen egy uralkodónak sikerült bevezetnie az egy istenben való hitet, mindössze néhány évtizedig. Csak jóval később alakultak ki olyan történelmi helyzetek, amikor kénytelenek voltak olyan egységes kulturális nyelvezetet bevezetni, mely elvezetett az egyistenhit megjelenéséhez.

Milyen hatással volt ez az ókorban kialakult archetipikus figurák népszerűségére?

A nagy kultúrateremtő istenek a lomtárba kerültek, habár alakjukat legtöbb világvallás beépítette valamilyen módon a saját rendszerébe. Például a hét bolygó kultusza olyan erős volt, hogy nem lehetett figyelmen kívül hagyni, így például a kereszténységben is számos helyen felbukkan a hetes tagozódás, például a hét arkangyal képében. Az istenek trónját néhány archetípus foglalta el, ez a kereszténység esetében az atya, az isteni anya, a gyermek és a fiú (a hős). Ez nagyon más emberi szerepviszonyokat sugall: az istenek kerekasztala helyett egy abszolút hierarchiát, nemzetségek helyett egy lehatárolt kis családot.

A társadalmi hierarchia, a rendiség hogyan viszonyul az archetípusokhoz?

A nagy archetípusok a kultúra különböző területeihez kapcsolódnak, melyek a társadalom különböző rétegeit foglalják magukba. Minden terület az emberi szükségletek bizonyos körét jelenti.
Az első mindenek előtt a biztonság. Az ehhez kapcsolódó szerepköröket és erkölcsöket jelenítik meg az Uralkodó és a Harcos figurái. Az emberi szükségletek második nagy köre az otthonteremtéshez és a termékenységhez kapcsolódik, őket jelenítik meg az anyaistennők és a gyermek istenek, akik az általunk használt rendszerben a Főpapnő és a Mágikus gyermek nevet viselik. A harmadik kör a társadalmi szerepvállaláshoz, a munkához, a teremtő vállalkozásokhoz kapcsolódik. Itt kapnak helyet a kézműves istenek, és a hősök, akik a nagy kulturális változásokhoz köthetők egy birodalom életében. A mi esetünkben ez a Varázsló és a Hős. A negyedik kör a magas kultúra köre, itt találhatóak a művészetek és tudományok, tehát a Művész és a Tudós. Az ötödik kör a kész mű, a szakrálissá lett társadalom köre, a szentek országa. Itt kap helyet a Szent archetípusa. Ezek a domináns erők egy-egy területen, de ettől még megtaláljuk minden rétegben az összes archetípust. Például az Uralkodó mintája a király, de a vele való hasonlatosság végig vonul az összes társadalmi renden, a földesuraktól a helyi kisbírókon át a családfőkig.

Mennyire tiszták és körülhatárolhatóak az archetipikus szerepek?

Az archetipikus figurák ritkán jelennek meg önmagukban, mindig egymáshoz képest léteznek. Ezek a kölcsönösségek adják például a mitológiai történetek cselekményét. Az ókori városok fővédnökei is általában többen voltak, gyakori volt a hármasság. Az alakok magukon viselték az adott kultúra sajátosságait is. Például valahol az uralkodó isten harciassága kerül előtérbe, valahol inkább kultúrateremtő minősége. Ez jellemző a hősökre is, valamelyik inkább a harcosokhoz áll közel, mint például Héraklész, valamelyik inkább a szépség és a művészet megtestesülése, mint például Apollón. Így számtalan kombináció képzelhető el, ami nagyon izgalmassá teszi az egész archetípus játékot. Az egykori uralkodó családok és az udvar képviselői valószínűleg az archetípusok szerepköreihez hasonló módon oszthatták fel egymás között a címeket és a hozzájuk rendelt szerepköröket. A mitológia legszebb képei, amikor a kultúrát teremtő és igazgató isteneket együtt láthatjuk, akár az égi bárkában vagy az Olümposzon, akár a Valhallában, az istenek kerekasztalánál.

A mai világban hogyan fedezheti fel és bontakoztathatja ki valaki a rá jellemző archetípusokat?

Úgy gondolom ennek az útnak alapvetően két oldala van. Az egyik az ember saját, belső útja. Gyerekkorától fogva legtöbb ember érzi és próbálgatja a saját tehetségét. Ilyenkor a legfontosabb kérdés, hogy mennyire sikerül ezt a sajátos tehetséget kibontakoztatni, mennyire képes formát, valós szerepet és elhivatottságot adni neki az ember. Ehhez nyilván sok külső támogatásra is szükség van. Vannak kiemelt időszakok az ember életében, amikor nagy energiákkal jelentkeznek az archaikus képzetek, különösen gyermekkorban, kamaszkorban és az ifjú korban, amikor megtalálja az ember a szerepét, a párját, az életútját. Ha ebben sok a kompromisszum, akkor ezek a belső erőforrások apadni kezdenek, ami később lelki és testi bajokhoz vezet. Ilyenkor van szükség a belső munkára, amely segíthet „visszafejteni” a kompromisszumok növekvő rétegeit. Nagyon sok ilyen módszer áll rendelkezésre, például a meditatív utak, a transzállapotok, a különböző önismereti és művészeti eszközök. Ezek akkor hatásosak, ha képesek odáig elvezetni az embert, hogy a megértés mellett belső azonosulás által is felvegyék a kapcsolatot egy nagyobb energiájú, tiszta belső állapottal. Régen ezt segítették a különféle beavatási rítusok és hagyományok.

Az út másik oldala a külső világ útja. Itt az a kérdés, hogy a társadalom mennyire képes lehetőséget adni az egyénnek, hogy tisztán és egyértelműen bontakoztassa ki öröklött, ősi önmagát. Mennyire válik a világ valódi felfedezésévé az oktatás, a környezetünk mennyire támogatja a férfi és női archetípusaink kibontakozását, mennyire képes azonosulást nyújtani a művészet. Ezek nagy, korszakos kérdések.
A belső és a külső út között helyezkedik el az egyént körülvevő csoport. A társadalom rajtuk keresztül ér el hozzánk a legközvetlenebbül. Nem mindegy, hogyan válogatjuk meg életünk szereplőit. Azt gondolom, hogy egy ilyen kis közösségben is felállnak előbb-utóbb az archaikus szerepkörök és az emberek a mindennapi életük leple alatt valójában egy-egy fontos mítoszt játszanak el. Néha ebből eljut hozzánk egy töredék, egy megérzés, egy különös szinkronicitás, egy megvalósult idilli életkép formájában. Ezek a történetek nagyobb történetekbe ágyazódnak, népek, tájegységek legendáiba. A nemzetség, a faj géniusza így alakítja az egyének és családok életútját. A mítosz ennek az összképe. Sajnos a politika és a kultúra kereskedelmi célú kiárusítása sok esetben képes teljesen elfedni ezt a kapcsolatot. Úgy vélem, a jövő túlhaladja majd egyszer a szimbólumok stratégiai használatát és az egyes archetípusok és szerepeik önmagukban válnak fontossá. Ez egy olyan társadalom lesz, ahol az emberek belülről ismerik önmaguk eredetét és ennek alapján képesek pontosan megtalálni és betölteni a helyüket, funkcióikat a különböző kultúrák közös együttműködésében.

„A sarki benzinkútra gondolok, egy forró délután. A szokásos fickó a baseball-lal és a sportkocsikkal, a hirdetőtáblák lagymatag cifrasága, az egyhangúság olyan biztató – semmi nincs itt, fiúk, csak mi! Embereket látok, akik úgy tesznek, mintha nem tudnák, hogy ők Brahma, Vishnu, Shiva megtestesülései, hogy testük sejtjei millió istenek, hogy a por drágakövek párája. Milyen komolyan játszanák el az értetlenséget, ha odamennék hozzájuk, így szólítva meg őket: "Na ne viccelj velem! Gyerünk, Shiva, vén lókötő! Jól színészkedsz, de engem nem versz át!" Azonban a tudatos ego nem tudja, hogy ő maga csak valami, aminek az isteni szerv, a test, tetteti magát. Ha a sötétségből kivezető utat kereső ember meglátogat egy gurut, egy bölcs mestert, az igazából csak annyit tesz, hogy viccet csinál az önhittségéből, ezzel kényszerítve, hogy feladja azt. Nem szól semmit, de a fény a szemében azt mondja a tudatalattinak: "Tudod… tudod!"

„Olyan érzésem lesz, mintha minden és mindenki körülöttem mindig is itt lett volna, csak elfeledkeztem róluk, és most újra emlékezem rájuk. Egy kertben ücsörgünk, körülöttünk mindenfelé erdővel borított hegyek. Egy kertben, mely fuksziákkal és kolibri madarakkal teli, egy völgyben, mely a nyugati óceánhoz ereszkedik le, a sirályok vihar elleni menedékhelyén. Valamikor a huszadik század közepén, egy nyári délután, a teraszon ülünk egy asztal körül, házi sütésű fekete kenyeret eszünk, fehérbort iszunk. És mégis úgy tűnik, mintha örök idők óta itt lennénk, mert ezek az emberek itt velem már nem azok az unalmas, zaklatott kis személyiségek, akiknek nevük, lakcímük, társadalombiztosítási számuk van, nem azok a külön-külön megnevezett halandók, akiknek tettetik magukat. Inkább saját maguk örökéletű archetípusaiként látom őket, azonban anélkül, hogy emberi mivoltukat elvesztenék. Csak arról van szó, hogy a különböző személyiségeik, a pap hangjához hasonlóan, tartalmazzák a történelem egészét. Egyszerre egyediek és örökkévalók, férfiak és nők, ugyanakkor istenek és istennők. Most, hogy van időnk, hogy egymást meglássuk, az időn kívülre kerülünk. Az emberi forma mérhetetlenül értékessé lesz, és – mintha csak ezt jelképeznék – a szemek intelligens drágakövekké válnak, a haj arannyá, a bőr áttetsző elefántcsonttá. Azok között, akik együtt lépnek ebbe a világba, szentséges szeretet van, és egymás természetének elfogadása, a magasságoktól a mélységekig.

Ella, aki a kertet ültette, egy jóságos Kirké – varázslónő, a Hold leánya, macskák és kígyók ismerője, herbalista és gyógyító – a legfiatalabb idős arccal, amit bárki is láthatott, tökéletes ráncokkal és ezüst-fekete lángokként táncoló hajjal. Robertben Pán jelenik meg, de nem a kecskék Pánja, hanem a bikáké, rövid, göndör fekete haja közt tompa szarvakkal – csupa izom, csupa test, csupa túláradó vidámság. A felesége, Beryl egy nimfa, aki az erdőből lépett közénk, táncoló hajú, ringó testű tündér, aki meztelennek tűnik, még ha ruhát is visel. Az ő kenyerét esszük, az íze olyan, mint a Legelső Kenyéré, amelyhez képest anyánk saját sütésű kenyere is csak kontár utánzat. És ott van még Mary is, a szeretett kedves a szokásos, poros világban, de itt a fény és az arany ragyogás megtestesülése, a Nap leánya, kinek szemei az esti égboltból valók – kortalan teremtmény, kisded, lányka, leány, asszony, banya és holttest, minden életkorában szeretetet fakasztó.

Keresem a szavakat, melyekkel leírhatnám ezeknek az embereknek a numinózus, mitológiai természetét. Ugyanakkor olyan ismerősnek tűnnek, mintha évszázadok óta barátaim volnának, vagy még inkább, mintha most ismerném fel őket, régi barátaimat az idők kezdetéről, egy szavak előtti évszázadból. Ez természetesen összefügg saját legősibb identitásom felfedezésével, mely az Icurka-Picurkánál sokkalta régebbi – mintha a tudatosság legmagasabb formája valahogy létezett volna már a dolgok keletkezésekor. Sokat mondó pillantásokkal nézünk egymásra, mert az érzés mögött, hogy a legősibb múltból ismerjük egymást, rejtőzik valami más – titkolt, félelmetes, szinte kimondhatatlan – az, hogy egy olyan idő legmélyebb középpontjában, mely merőleges a szokásos időre, egyek vagyunk, és mindig is egyek voltunk. Csak nézzük a csodálatos rejtvényt, a tökéletes illúziót, mely szerint különbözőnek látszunk.

Az este lassan lezárja a napot, mely úgy tűnik, mintha a világ kezdete óta tartott volna. A kert túlsó végében, a hegyek lábánál hatalmas, dús lombú fák állnak, mintha csak egy ősi templom bejáratát rejtő liget volna. Innen érkezik a mély zöldeskék alkony, elcsendesítve a madarakat és véget vetve beszélgetésünknek is. A nagy csűr megvetemedett, időrágta teteje leér egészen a földig – ennek legfelső gerendáján ültünk sorban, és innen néztük a naplementét. Lent, nyugatra egy legelő fekszik, két fehér kos eszegeti a füvet. Valamivel távolabb, Roberték házában ég a villany a konyhában, jelezve, hogy Beryl készíti a vacsorát. Ideje bemenni, meghagyjuk a kertet az ébredező csillagoknak.”

"A mozgó világ mozdulatlan pontja"

„Egy hatalmas udvart látok, mintha csak egy magasan levő ablakban állnék, és a padló meg a falak teljes felületét kerámiatéglák borítják, arany, lila és kék színekben játszó, bonyolult mintázatú arabeszket alkotva. Akár egy perzsa palota belső udvara is lehetne, ha nem volna ilyen óriási méretű, és a színek ilyen természetfeletti tisztaságúak. A padló közepén egy nagy, süllyesztett aréna fekszik, alakja egyszerre rózsa és csillag, széleit finom cinóber, arany és obszidián-berakású téglák szegélyezik.

Valamilyen rituálé folyik ebben az arénában, a zenének megfelelően. Eleinte méltóságteljes és királyi, mintha fényes páncélos lovagok és színes köpenyű udvaroncok táncolnának uralkodójuk előtt. Ám ahogy nézem, az atmoszféra megváltozik. Az udvaroncok lángoló aranyszárnyú angyalokká változnak, és az aréna középpontjában vakító tűz jelenik meg. A tűzbe nézve egy tűnő arcot pillantok meg, mely a bizánci mozaikok Krisztus-ábrázolásaira emlékeztet, és úgy érzem, az angyalok szárnyaikkal takarva arcukat hátrahőkölnek, áhítatos félelemtől eltelve. Az arc semmivé olvad. A tűz egyre fényesebb és fényesebb, és én látom, hogy a szárnyas lények nem félelemből vonultak hátrább – mert a tűz nem ismer haragot. A lángnyelvek melege és ragyogása oly gyengéd szeretettől teljes, hogy úgy érzem, minden szívek szíve, amit látok.”

„Az objektív psziché sajátos világ, amelyben igen nehezen elhatárolható, de annál nagyobb feszültségű alakzatok, mint a lélektan mondja, archetípusok élnek. Az emberi lélek legnagyobb része ilyen ősalakzatok szövevénye. Archetípus a tanító, a hérosz, a lovag, a pap, a katona, a mesterember, a családapa, az anya, archetípus minden elgondolható és elképzelhető hivatás és minden magatartás, minden világszemléleti állásfoglalás, és minden tulajdonság kivétel nélkül kidolgozott és begyakorolt helyzet és tevékenység. Mintha az archetípus az emberiségnek évszázezredek óta gyűjtött tapasztalata lenne alakzatokba sűrítve, és a lélek e sok ezer éves tapasztalatból a jellegzetes a jellegzetes típusok seregét formálta volna meg. A típus nem szoborszerű, éppen ellenkezőleg, mintha nem lenne egyéb, mint erővonalak töménysége. Olyan általános és ősi képnek kell elgondolni, amelyből az emberi egyén csupán az archetípus invariánsait tudja megvalósítani. Olyan keretnek, amely előbb van, mint az embernek életében szerzett élménye, vagyis úgy, hogy az apa, az anya, a testvér a gyermekben előbb él, és a konkrét apát és anyát és testvért a benne levő ősalakzatból érti meg. Így érti meg később a lelkészt, az orvost, a szeretőt, a gyermeket, a tudóst, a szentet. Az archetípus bizonyos tekintetben örökéletű.”

„A pszichológia azt tanítja, hogy az archetípus tevékenységét olyan mértékben fejti ki amilyen mértékben az ember önmagát valamelyikkel azonosítja. Az archetípus nem függ tőlem. Az ember új hivatást, új magatartást, új világszemléletet, új tulajdonságot nem teremthet. Minden már születésem előtt olyan készen állott, mint a hegység vagy a város vagy a folyó vagy az égbolt, amelybe léptem.”

„Az archetípus abban a pillanatban, amikor az ember magát vele azonosítja, életre kel. Az azonosítás azzal az imaginációval kezdődik: én hős akarok lenni. Ezzel csaknem lépésről lépésre kiszámítható folyamat indul meg. Az archetípus az embernek minden a hivatás vagy a magatartás vagy az életcél realizálásához szükséges tulajdonságot és energiát szállítja, és eszerint lesz az ember agyafúrt vagy könnyelmű, fecsegő vagy melankolikus, álmodozó vagy szélhámos. Ami az emberi lélekben egyéni lehet, az nem az ősalakzat, hanem az alakzatok szövevényének valamely rendje vagy rangsora vagy stílusa. Maga az individuum pedig az, aki az egészet tartja.”

„Az ember életének egészséges vagy patológ volta az archetípusok szövevényének függvénye. Amíg a szövevény egységes és az alakzatok között kölcsönhatás él, a lélek élete normálisan folyik le. Abban a percben, amikor valamely ősalakzatot az ember kiemel és elszigetel, előnyben részesít, mást viszont megtagad és elrejt és félretol, a kiváltságos és az elnyomott alakzat romboló hatást fejt ki, és az ember egyensúlya felborul. A lélektan tapasztalatokkal rendelkezik arról, hogy minden életzavar oka, kezdve az idegességen és a zaklatottságon egészen az elmezavarig, a túlzott előnyben részesített és túlzottan háttérbe szorított archetípusok rendellenes tevékenységének a következménye.”

”Az elszigetelt archetípusokat modern nyelven autonóm komplexusoknak nevezik. Minden a normális élettől eltérő lelki jelenséget, vagyis minden belső zavart ilyen autonóm komplexus idéz elő és tart fenn. A rendellenesség enyhébb esetben csak feledékenység vagy szórakozottság, fejfájás, idegesség vagy álmatlanság. Súlyosabb változatban lehet különös mániák serege, mint félelem, gyűjtés, üldözés, hatalmi ösztön, kegyetlenkedés, de a mánia oka lehet búskomorságnak és meghibbanásnak és teljes lelki összeomlásnak.
Az individuális és a kollektív lélektan között ezen a területen különbség nincs. Az emberi egyén, a kaszt, a törzs, a nép, a társadalom belső élete az objektív pszichétől függ és aszerint harmonikus, vagy zaklatott és aszerint virágzik, vagy kerül válságba, hogy az archetípusok benne természetesen összenőtt egységben élnek, vagy azt autonóm komplexusok irritálják.”

„A géniusz és a démon nem kettő. Ugyanarról az ősalakzatról van szó. Ugyanaz az az archetípus, ha tevékenységét világosan és pozitív előjellel fejti ki, ha a többi archetípussal természetes kölcsönhatásban és összenőve, belső szocialitásban él, jótékony és az embernek a sors minden helyzetében az összes szükséges erőket és képességeket és gondolatokat készen nyújtja. Ezért géniusz, aki az embert fényösvényen vezeti. Ha az archetípus nappali világosságban él, géniusz, aki az ember egészséges és igaz életét szolgálja, ha homályba kerül, démon, aki a bőszült mániák forrása és az embertárs életét szétrombolja.”

„Mindnyájan archetípusaink uralma alatt állunk. Ez az uralom feltétlen és megmásíthatatlan. Az embernek ez előtt a realitás előtt meg kell hódolni és őstípusait, mint felette álló hatalmakat tisztelnie kell. Az egyetlen, amit az ember tehet, hogy értelmének teljes fényével azokat átvilágítani igyekszik, nem azért, hogy azokat leleplezze és hatásukat semlegesítse. Az archetípus az objektív psziché világában áll és az embernek éppen úgy nincsenek eszközei arra, hogy azokat eltüntesse, mint ahogy nem tudja eltüntetni a föld geológiai bázisát, vagy a légkört, vagy a tengert. Az átvilágítás, vagy, ahogy a modern pszichológia mondja, a tudatosítás az őstípus felismerése. Az ember álljon vele szemben tisztán egyértelműen és pozitívan, mert az archetípus akkor, mint géniusz az embert jóindulattal vezeti. Ha az ember éberen él, az objektív pszichének az emberre mérhetetlenül nagyobb ereje sugárzik. De ha az ősalakzat negatív helyzetbe kerül, démoni hatást fejt ki, és az ember életét éppen olyan visszavonhatatlan hatalommal feldúlja. Az objektív psziché erőit átvilágító éberség és hódolat, amióta a vallásokat semlegesítették, rendkívül nehézzé vált. Egyre több géniusz merül homályba és változik démonná. Az éberség csökken.”

Egy hasznos kis alkalmazást szeretnék azok figyelmébe ajánlani, akiket érdekel az önismeret, a mitológia és a különböző személyiségtípusok. Az Ark Stars magyar fejlesztés. Az alkalmazás ősi archetípusokat mutat be. Kilenc karaktert ismerhetünk meg, melyek meghatározták a történelem menetét, a kultúrák kialakulását és a saját arcukra formálták az emberiséget. Megtalálhatók a családban, valamint a mítoszok és a mesék világában is. A kilenc emberi dimenzió áttekinthető elrendezése nagyon egyszerű és jól működő szemléletmódot ad, melyet jól tudunk használni a barátaink között, közösségben, ha a különböző szerepek és világnézetek között szeretnénk tájékozódni. Hasznos lehet a történelemtanulásban, valamint filmek, színdarabok, irodalmi alkotások elemzéséhez is.

A karakterek között szépen megrajzolt arcképek közül választhatunk. Megismerhetjük a jellemüket, tulajdonságaikat és kombinálhatjuk is őket egymással. Választhatunk különböző ókori kultúrák között, összehasonlíthatjuk ugyanazt a karaktert az egyiptomi, a sumér, a szkíta vagy a görög mitológia szereplőivel. Az alkalmazás könyvtár részében sok érdekességet olvashatunk a karakterek eredetéről és különböző összefüggéseikről.

A saját magunkra jellemző archetípus megtalálásához két tesztet is találunk, az egyik a belső tulajdonságaink, másik a külvilág felé mutatott tulajdonságaink alapján segít felmérni jellegzetes vonásainkat. Archetípusunk ikonját posztolhatjuk a Facebook-on is, egy jellemző bölcsesség kíséretében. Az Ark Stars Facebook oldala posztjaival is igyekszik színesen bemutatni az ősi archetípusok világát. Szép, kedves, egyszerű, gondolatébresztő alkalmazás. Jó szívvel ajánljuk.

Az Ark Stars fejlesztői csapata                                              Letölthető:  Android   iPhone